Amikor reggeli vajaskenyerünkre mézet csorgatunk, vagy esti gyógynövényteánkat mézzel ízesítjük, vajon gondolunk-e arra, hogy már kőkori elődeink is fogyasztották ezt a tápanyagokban gazdag és ízletes eledelt? Spanyolországi és ausztráliai sziklarajzok is megörökítettek ugyanis mézvadászatot. A mézet széleskörűen hasznosítja azóta az emberiség. A magyar paraszti világban erre az édességre szakma is épült, melynek ismerői süteményt, emléktárgyat és világítóeszközt is alkottak belőle. Ők a mézeskalácsosok.
A vásárok, búcsúk elmaradhatatlan színfoltja volt mindig a mézeskalácsos sátor. Színes vagy anyagában cizellált szívek, huszárok, pólyás babák és más figurák kínálták magukat, rajtuk kis tükörrel vagy egy kivágott fényképpel, esetleg egy üzenettel a kedvesnek. Vitték ajándékba, emlékbe, vették gyermeknek, vagy éppen a kiszemelt leánynak. A 19. század második felében a mézeskalácsosság iránt megcsappant az érdeklődés,[1] napjainkra a népi mesterségeknek újra rangjuk lett. A mézesbábosság tovább öröklődött, így a különböző kulturális rendezvényeken, termelői vásárokon ismét válogathatunk a szebbnél szebb, népi motívumokkal díszített mézes sütemények között. Hogy honnan eredeztethető ez a mesterség, és hazánkban mikor kezdtek el foglalkozni vele, annak felgöngyölítéséhez Szabadfalvi József írását hívtuk segítségül.
Induljunk hát a kályhától, azaz a kemencétől! Amint már említettük, az emberiség igen korán elkezdte használni a mézet. A lépesmézből később már nem csak a mézet fogyasztották el, hanem felhasználták a belőle nyerhető viaszt, sőt mézsört is készítettek. A Pannóniában és Dáciában fennmaradt római kori leletek bizonyítják, hogy abban az időben már ismert volt maga a mézeskalács is. Kerek, korongolt cserépmintákban sütötték meg az ünnepek alkalmával szétosztott, vagy családi összejöveteleken kínált, színházi, cirkuszi jeleneteket bemutató süteményeket. Egyes elméletek azt feltételezik, hogy a mézeskalács készítésének tudománya a szláv népek közvetítésével hagyományozódott a magyarságra a rómaiaktól. Mások nem tartják elképzelhetőnek, hogy a római birodalom bukásától a honfoglalásig fennmaradt volna ez a tudás a Kárpát-medencében. A 16. századból valók azon nyelvemlékeink, melyek elsőként megörökítették a mézesbáb és mézespogácsa szavainkat. Az első céh a történelmi Magyarország területén, mely mézeskalácsossággal foglalkozott, 1619-ben alakult Pozsonyban. Elképzelhető az is, hogy az Erdélybe a 12-13. század folyamán betelepített szászoktól vettük át ezt a tudást.[2] Mindenesetre beszédes tény, hogy a mesterség szakszavai német eredetűek.
Veres Sándorné sárospataki mézeskalácsos például a tészta brecholása után lengolta azt a valgerral, majd kibökte a formákat, összegyűjtötte az absniszlit, sütés után ecsettel pingálta, tutlival ájzolta a színes figurákat, és bilétet vagy kis tükröt is tett rájuk, mielőtt a standtukra kerültek. Ha a kedves olvasó most tanácstalanul vakarja a fejét, segítek. A brecholás a tészta kidolgozását jelentette, a nyújtást lengolásnak hívták, a nyújtófát pedig valgernak. Bök volt a neve a fém szaggatóformának, ezzel bökték ki a változatos alakzatokat.[3] Mielőtt tovább ízlelgetnénk a németes csengésű szakkifejezéseket, időzzünk el egy kicsit a mézeskalácsformák kialakításánál.
A korai mézeskalácsok nem színkavalkádjukkal hódítottak, hanem anyagukban megmutatkozó mintájukkal. A már említett római kerámia formáknál, és a később alkalmazott fa formáknál is a bennük kialakított homorú mintázat adta a mézesek díszítményét. Ezek olyan negatív formák, melyekben kisül a beléjük nyomkodott tészta, így ugyanaz a motívum sokszorosítható. Mézeskalács ütőfáknak, vagy németes szakkifejezéssel stokni vagy tokni formáknak nevezzük őket. Már a 16-17. századból is bravúros díszítményű formák maradtak fenn, melyek későgótikus, reneszánsz, barokk és rokokó hatást mutatnak, és sok vallásos témájú, bibliai jeleneteket ábrázoló darab is felbukkant. Arra is vannak példák, hogy a mézeskalácsok ókori mitológiai jeleneteket, uralkodók, sőt híres betyárok képmását ábrázolták. A motívumkincs gazdagodásához hozzájárult, hogy a céhek vándorlásra kötelezték a mesterlegényeket, hogy minél több helyen bővítsék tudásukat. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén Mária Terézia rendelete szabad bejárást biztosított számukra minden tartományba.[4]
Vaslemezből hajtott szaggatóval készült a másik típus. Ezek a formák csak a mézesbáb körvonalát adták, a dekorálást a mester sütés után végezte. A lemezzel szaggatott példányoknak az összetétele is eltér az ütőfástól abban, hogy szalalkálit tesznek hozzá, így a tészta magasabb lesz. Ezt azonban nem szabad az ütőfás megoldásnál elkövetni, hiszen a részletgazdag nyomat tönkremenne, a minta nem rajzolódna ki. Még olyan tésztával is dolgoztak, amiből a méz kimaradt, így fehér volt az alapszín, amire a festés került. A bökés, vagyis szaggatás során keletkezett tésztamaradék volt az absniszli. Ájzolásnak pedig a mézeskalács figurák dekorálását hívták. Élelmiszerfestékkel történt a színek felfestése. Egy pergamentölcsér végén helyezkedett el az a rézcső, amit tutlinak neveztek, ezzel készültek a térbeli díszítések, rózsák, csillagok. A báb szélén lévő cakkozást, ramplizást is ezzel az eszközzel végezték. A süteményekre tükör és kis bilét is kerülhetett, vagyis egy fénykép: a babára gyermekarc, a huszárra katona- és lófej, és néhány soros feliratok, üzenetek a megajándékozottnak, például:
„E kis emlékkel megleplek,
Mivel lángolón szeretlek.”
Ahhoz, hogy az elkészült mézesbábok a vásárlók elé, a standtukra, vagyis a sátorban az árulóasztalt díszítő terítőre kerüljenek, sokszor fáradságos utat kellett megtenni. Mielőtt a gépkocsik általánosan elérhetővé váltak, szekéren vitték az árut a sokszor messze megrendezésre kerülő vásárokra, búcsúkba. Nehéz vásározóládákba pakolták a termékeket, és olykor már előző este útnak indultak, hogy idejekorán felállíthassák sátrukat, mely az időjárás viszontagságai ellen védelmet nyújtott a mesterek és alkotásaik számára.[5]
A vásározás emlékezetes pillanatait elevenítette fel Veres Sándorné egy interjú során 1977-ben. „Hát fiatalabb koromból tudok egy nagyon kedves epizódot mondani. Hát a szüleimmel jártam. Már nagyobb lányka voltam. És hát ugye, mivel nagyobb lány voltam, egy pár olyan fiatalember is eljött a sátorba, és hát megvették nekem a mézeskalács szívet. És ugye hát én elfogadtam, és legközelebb pedig eladtam. […]
Mindenféle árulás közben annyiféle vevővel van az embernek dolga, hogy tényleg, nagyon sok… van például olyan, hogy odajön egy nagyon haragos vevő. Férfi az illető, és olyan goromba, és olyan durva, hogy azt se tudja az ember, hogy mit csináljon vele, nem tud hogy hozzáfogni. Általában én rájöttem, hogy borzalmasan udvariasnak, kedvesnek kell lenni hozzá. Amikor odajön, nem köszön, és én megmondom neki. A legnagyobb udvariassággal foglalkozom vele, megköszönöm, ahogy fizet, és amikor elmegy, köszön. […]
És aztán van olyan is, hogy jön egy gyerek. Hát őnéki kéne egy mézeskalács huszár. Persze, hogy a mama már nem akarja megvenni, mert már én ennyit kőtöttem, annyit kőtöttem, és akkor hozzákezd ott kegyetlenül sírni, és hát persze ott van egy másik… jön oda egy rokon, vagy valaki, és akkor fogja és megveszi a gyereknek azt a mézeslakács huszárt, hogy ne sírjál már, hát megveszem én neked. […]
Na és hát, van olyan, amék hát nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy becsomagolni, és akkor két lépést lép, és mán megeszi.”[6]
A mézeskalácsos mesterségnek volt egykor egy másik – az alap szakmával egyenértékű – ága, a gyertyakészítés, mely folyamatosan ki kellett, hogy elégítse a háztartások igényeit. A sok felhasznált méz révén viasz is felhalmozódott a műhelyekben. A miskolci mézeskalácsosok olyan praktikákat is bevetettek a gyertyakészítés során, melyet ma már sokan babonaságnak gondolhatnak. „A gyertyát marhafaggyúból, vagy méhviaszból készítették. A viaszból való készítéskor a viaszt feldarabolták, elforgácsolták. Ezután fehérítették ki a sárga viaszt. A fehérítés holdfénynél történt, úgy lett szép fehér a gyertya. A fehérítendő viaszt rostra tették, fordítgatták. Ez néhány napig tartott. Majd köralakban felerősített gyertyabelekre, mely alá üstöt tettek, öntötték a forró viaszt. Az öntések után pedig mindig vártak egy kicsit, hogy a viasz megszáradjon, és ismét ráöntötték, míg kellő vastagságú nem lett. Akkor levették, lefaragták a hegyét, és ezzel el is készült a gyertya.”[7] A villamosenergia elterjedése révén a háztartásoknak már alig volt szükségük gyertyára, de egyházi felhasználásra még mindig dolgoztak a mesterek.
A mézeskalács népszerűsége, ha nem is mondható töretlennek történelme során, de újra és újra felbukkan a standokon, örömet szerezve a vásárlóknak és a megajándékozottaknak. Üzenetét nem tudnánk jobban összefoglalni, mint ahogy Mikszáth Kálmán tette A fekete város című művében. „A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Merkur patronátussága alatt áll az, hanem az Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel, mint az a gondolataival. Úgyszólván a szájába rágja a vásárlónak, ötletekkel látja el, hogyan legyeskedjék, csintalankodjék a fehérnépek körül. Ott van a mézeskalács-szív – egy kis célzás; mandulával kirakott lovas – egy kis jóslás; pólyásbaba vagy csak a bölcső – egy kis szemtelenkedés. Hanem ha az apa veszi, minden figura csak nyalánkság.”[8]
Sárközi Ágnes
Felhasznált irodalom:
Kökényesi Katalin: Miskolci mézeskalácsosok. Miskolc, 1976. Herman Ottó Múzeum, Néprajzi Adattár, HOM_NA_3042.
Mikszáth Kálmán: A fekete város. Arcanum, Budapest, 1998.
A sárospataki Rákóczi Gimnázium és a II. Rákóczi Ferenc Művelődési Ház Néprajzi Szakköre: Veres Sándorné mézeskalácsos élettörténete és munkássága. Sárospatak, 1977. Herman Ottó Múzeum, Néprajzi Adattár, HOM_NA_3402.
Szabadfalvi József: A magyar mézeskalácsos mesterség eredete. 1980. Herman Ottó Múzeum, Néprajzi Adattár, HOM_NA_4217.