Az idén fennállásának 25 éves jubileumát ünneplő miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum, vagy, ahogy sokan ismerik a Thália-ház e jeles alkalomból sorozatot indít, amelyben felidézi az elmúlt negyed évszázad legfontosabb pillanatait. A fotók mellett Mikita Gábor írásait olvashatják.
A miskolci színészmúzeum gondolata Gyarmathy Ferencben, a Miskolci Nemzeti Színház színművészében fogalmazódott meg, amikor 1983-ban megtekintette a Bajor Gizi Színészmúzeumot. A látottak hatására vetette fel egy miskolci színészmúzeum megnyitásának tervét, s kezdte el gyűjteni elhunyt miskolci pályatársai emlékeit. Ötletével megkereste a Miskolc Megyei Városi Tanács, a Városi Pártbizottság, a Hazafias Népfront, a Herman Ottó Múzeum, az Országos Műemléki Felügyelőség, a Miskolci Nemzeti Színház illetékeseit. 1984 augusztusában fogalmazta meg felhívását, amellyel az 1984/85-ös színházi évad elején fordult a színház dolgozóihoz.
Az elképzelés megismertetését, népszerűsítését is segítették a már összegyűjtött relikviákból rendezett időszakos kiállítások a színház emeleti nézőtéri társalgójában. Az első kiállítás 1987. október 2-án nyílt meg Színészek Miskolcon címmel, és az egész színházi évadon át nyitva tartott.
1989 februárjában megalakult a Színész Emlékház Egyesület, hivatalos formát adva a gyűjtésnek, illetve a kezdeményezésnek. Több mint egy évtizednyi tervezés, küzdés után 1996. október 22-én nyílt meg a Színészmúzeum a Miskolci Galéria kiállítóhelyeként. Az ünnepség a Kamaraszínházban kezdődött. Az intézményt Kobold Tamás, Miskolc polgármestere avatta fel, aki emléklapot adott át a múzeum létrejöttét segítő színművészeknek és technikai dolgozóknak. A létrehozók közül Gyarmathy Ferenc mondott köszönetet. Köszöntőt mondott Dr. Dobrik István, a Miskolci Galéria igazgatója is. A beszédeket követő ünnepi összeállításban a Színész Emlékház Egyesület művészei – Molnár Anna, Péva Ibolya, Várhegyi Márta, Egri László, Somló Ferenc, Somló István, Szabados Ambrus, Szegedi Dezső – a reformkori színjátszást idézték meg: felhangzottak többek között Déryné kedvenc virágénekei, valamint Petőfi Sándor vándorszínészetről írt költeményei. Ezt követően sétáltak át a vendégek a múzeum épületébe, s vehette birtokába a közönség a múzeumot.
A miskolci színészmúzeum állandó kiállítása mellett időszakos tárlatokkal is ápolja a miskolci színjátszás hagyományait. A kiállítások változatos anyagokkal – színházi alkotók munkáival, művészek hagyatékaival – idéznek meg egy-egy színházi korszakot vagy alkotót, mutatják be a közelmúlt színházi értékeit.
Az első önálló kiállítások egyikén mutatta be ikonjait a miskolci közönségnek Agárdy Gábor színművész, aki 1949-től három évadon át volt a miskolci színház tagja. Ez alatt nemcsak huszonkét szerepet játszott el – köztük Lenint is megformálta -, de tervezett díszletet, vezetett színjátszókört, fotózta az előadásokat. Ő volt a színház dekorációs felelőse is, s olyan kiválóan látta el feladatát, hogy a városi dekorációs vállalat helyett őt és színészbrigádját bízták meg az egyik ünnepen a középületek feldíszítésével. Annyi pontot szereztek, hogy vörös vándorzászlót kaptak, a színész tevékenységét pedig élmunkás kitüntetéssel ismerték el.
Ezen kívül külön alkalmi felajánlásokat is kellett tenniük. A Nemzet Színésze a róla szóló könyvben ezek egyikét így mesélte el: „az egyik ünnep előtt Pagonyi János színészkollégámmal azt a felajánlást tettük, hogy megszüntetjük a színészbejárónál tapasztalható huzatot. Ehhez némi kőművesmunkára és nyersanyagra volt szükség, de az utóbbi nem állt rendelkezésünkre. Körülnéztünk. A színház közelében csak egy helyen építkeztek. A rendőrségen.
Felmentünk a jelmeztárba, és kikerestünk két csíkos rabruhát. Már csak egy teherautó kellett, ezt attól a gyártól kaptuk kölcsön, amelyikkel a színháznak szocialista szerződése volt. Megállítottuk a kocsit a rendőrség előtt, Pagonyi és én megraktuk építőanyaggal a teherautót, tisztelegtünk az őrnek, és továbbálltunk. Így épült fel az új színészbejáró.“
2003 szeptemberében nyílt meg a miskolci színészmúzeumban a Színházi grafikák – Miskolci képzőművészek drámaillusztrációi – című időszakos kiállítás. A tárlat egy olyan színházi és képzőművészeti korszakot idézett meg, amely különböző művészeti területek alkotóinak együttgondolkodására, egymásra figyelésére mutatott példát. Az 1970-es években – a Miskolci Nemzeti Színház azóta elhunyt legendás művészeti főtitkára, Siklósi László kezdeményezésére – a teátrum műsorfüzeteit a város neves képzőművészei, köztük Máger Ágnes, Lenkey Zoltán, Feledy Gyula illusztrálták. Bemutatóról bemutatóra vállalkoztak arra a nehéz feladatra, hogy egy-egy drámai alkotás hangulatát, szellemiségét néhány rajzba sűrítsék. A Színházi Esték című lap annak idején, 1977-ben így foglalta össze e munkák különlegességét: „Talán nem kell mondani, hogy egy-egy színpadi mű ily módon való bemutatása sokkal többet kíván a művészektől, mint a szokásos illusztrációk. Arról van ugyanis szó, hogy a grafikusnak néhány rajzban mindazt érzékeltetnie kell, amit az író – tartalomban és formában – közölni akar. De ezen túl utalnia kell az előadás stílusára, hangvételére is. A rossz nyelvek szerint egyik-másik ilyen rajzsorozat sokkal jobban sikerült, mint az előadás. Persze nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az élő színház nem tudhat úgy absztrahálni, stilizálni – olyan kevéssel olyan sokat kifejezni -, mint a grafika. Az iránt viszont senkinek sem lehet kétsége, hogy a műsorismertető rajzai mennyire megkönnyítik a befogadók dolgát. Néhány dinamikus figura – sajátos szituációban – pillanatok alatt képes érzékeltetni, hogy mit akar a színpadi mű szerzője, s hogyan vállalta fel ezeket a törekvéseket a rendező. Vannak, akik – elsősorban éppen a grafikák miatt – elrakják, megőrzik ezeket a színházi kartonlapokat.”
Feledy Gyula nemcsak rajzait kölcsönözte a kiállításhoz, de maga is részt vett a tárlat rendezésében.
,,A színészek számára külön rezervátumot kellene létrehozni, talán egy szép házat, nagy park közepén – ott élnének együtt és egymással, amikor nincsenek a színházban” – így ábrándozott az idős és magányos Déryné Miskolcon, naplója írása közben. Álmát egy másik színésznő váltotta valóra: Gobbi Hilda nyugdíjasotthont szervezett az idős művészeknek, az eltávozott művésztársai számára pedig Bajor Gizi gyönyörű kert közepén álló villájában teremtett örök együttlétet az általa létrehozott színészmúzeumban. E mintára kezdeményezte Gyarmathy Ferenc színművész a miskolci színészmúzeum létrehozását, amely ugyanilyen „rezervátumként” segíti, hogy a miskolci művészek érezzék: egy nagy család tagjai.
Nem véletlen tehát, hogy a miskolci Thália-házban a gyűjtemény gondozása, gyarapítása, a kiállítások és programok szervezése mellett fontos feladatnak tekintik, hogy otthont kínáljanak a művész közösségeknek.
A hely szelleméből adódóan magától értetődő, hogy a színház nyugdíjas művészeinek állandó találkozó helye is lett a múzeum. Feladat nélkül már ritkán néznek be a nyugdíjasok a miskolci Nemzeti épületébe, de a múzeumi rendezvényekről nem maradnak el: ,,Amióta vissza kellett vonulnom a színpadtól, azóta ez a múzeum jelenti nekem a színházat” – fogalmazta meg a múzeum iránti szeretetét pályatársai nevében is a legendás színésznő, Komáromy Éva, aki haláláig lelkes résztvevője volt a múzeumi rendezvényeknek.
A múzeum tárgyi gyűjteményének legértékesebb darabjai közé tartoznak azok a jubileumi emlékkelyhek, amelyekkel a budapesti Nemzeti Színház tagjai köszöntötték Telepi Györgyöt, a sokoldalú színművészt, az első jelentős magyar színpadtechnikust.
,,Ő volt a Nemzeti Színház kedvenc komikusa (…) gömbölyű arc, gömbölyű alak és amellett csupa elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel, és kicsiny, hegyes bajuszával, mintha négy szemöldöke vagy négy bajusza lett volna, ő volt a megtestesült magyar humor” – így jellemezte a magyar színház ,,mindenesét”, az első jelentős magyar színpadtechnikust, Telepi Györgyöt (Kisléta, 1800 – Tard, 1885) Jókai Mór, akit a szabadságharc leverése után, 1849 őszén Telepi bújtatott Tardonán.
Pályáját Megyeri Károly társulatánál kezdte színészként, 1821-től fellépett Székesfehérvárott, Nagyváradon, Debrecenben, Kolozsvárott, majd Miskolcon. 1826-tól a kassai színház tagja volt, ahol a Bánk bán ősbemutatóján feleségével és gyermekeivel együtt szerepelt. Az együttessel Budára ment, s mint a négy vezértag egyike, a – későbbi Nemzeti Színház ,,magját” alkotó – társulat meghatározó tagja lett: ,,Valóságos gyöngye volt a társulatoknak, mint festő, díszítő, gépész, építész, kellékes, tűz-, fény-és árnyjátékos. A budai korszakban ő csinálta azokat a látványosságokat, úgyszólván semmiből, melyekhez tódult a közönség. Az ő agyából került ki az ideiglenes pesti színház első és második terve, melyek közül az utóbbi szolgált a Nemzeti Színház tervének alapjául ” – jellemezte működését Fáy András alapján Erődi Jenő az 1931-es Magyar színművészeti lexikonban.
A Nemzeti Színháznak megnyitásától 1855-ös nyugdíjaztatásáig tagja volt. A második miskolci színház mellett az 1854-ben megnyitott szabadkai színház színpad és nézőterének díszítése is az ő nevéhez fűződik. Ő újította fel 1847-ben a kolozsvári színpadot is.
Nyugalomba vonulása után Diósgyőrben telepedett le, majd családi okok miatt lányához, Tardra költözött.
A magyar színház egyik legderűsebb alakját, Bilicsi Tivadart idézte meg a miskolci színészmúzeum időszakos tárlata 2004-ben, amelynek anyagát a művész családja bocsátotta a múzeum rendelkezésére. A ,,Mulattattam, de magam is mulattam” – Bilicsi Tivadar ,,víg” színháza – című kiállítás korabeli plakátok, fotók, kritikák segítségével idézte meg a művész miskolci pályakezdését. A művész unokája, Bolgár Attila képzőművész által készített nagyméretű tablók pedig az országos hírű alakításokat elevenítették fel. A kiállítás látogatói megtekinthették legszemélyesebb tárgyait, kedves jelmezeit, belepillanthattak leveleibe, felidézhették slágereit.
Sebestyén Géza miskolci társulatában volt egy Grawatsch Tivadar nevű kórista, akinek a neve kisebb-nagyobb szerepekben egyre többször került fel a színlapokra. A ,,nehézkes” név azonban zavarta a direktort, s amikor egy beszélgetés közben kiderült, hogy a tehetséges fiatal családja Morvaországból érkezett Magyarországra, nagyapja Bilics községben született, az igazgató eldöntötte: „Vedd tudomásul, hogy mától kezdve BILICSI TIVADAR lesz a neved!”
A színlapokon jó pár névváltozattal találkozhatunk a Grawatsch-tól a Grawáts, Kravács, Gravács, Bilitsy, Pilicsi, Bilicsy változatokig, amíg mindenki megtanulta BILICSI Tivadar nevét.
Sebestyén Géza közben a pesti Városi Színház (a mai Erkel) igazgatója lett, helyét öccse, Mihály vette át, akihez a pesti tanulóévek és rövid kitérő után már színészként tért vissza Bilicsi, akit a báty azonnal vitt is volna Pestre. Ám a mindkét fél részéről remélt szerződéskötés késett. Okát emlékirataiban így mesélte el a színész:
,,Legnagyobb siker számomra a ’Csodabár’ című darabban Wunder bártulajdonos szerepe volt. A miskolci bemutatóra lejött Sebestyén Géza, az Operett színigazgatója is, azzal a szándékkal, hogy engem leszerződtessen. Ez a nap egybeesett öccsének, Sebestyén Mihálynak születésnapjával. Mint jó testvér, mindig megajándékozta fivérét valami komoly ajándékkal. Most is megkérdezte, hogy minek örülne. Mire Mihály azt felelte:
Hagyd itt nekem még egy évig Bilicsit. Így lettem születésnapi ajándék.”
A színészmúzeum létrehozását kezdeményező Gyarmathy Ferenc színművész javaslatára a színházi gyűjteményt a Déryné utca 3. szám alatti épületbe kívánták elhelyezni. Nem csupán a színház közelsége, hanem a telek színháztörténeti jelentősége és múltja is indokolta ezt: itt állt Magyarországon az első olyan kőszínház, amelyet a magyar nyelvű színészet számára emeltek.
A terv megvalósítását az tette lehetővé, hogy a parlament támogatta a Miskolci Nemzeti Színház rekonstrukcióját: 1991-re 100 milliót, a következő évekre 510 milliót szavazott meg címzett támogatásként. A miskolci önkormányzat 1991-ben 22 millió forintot adott a teljes rekonstrukcióhoz. Az Európa Tanács pedig 80000 ECU-val támogatta a műemléképületek felújítását, s ez tette lehetővé az eredeti elképzeléseknek megfelelően a Déryné utca 3. szám alatti épület helyreállítását és a múzeum megnyitását.
A rekonstrukció generáltervezője Bodonyi Csaba Ybl-, Széchenyi –díjas építész és az Interplan Kft., polgármesteri megbízottja Szilvási Zsuzsa és Simon Gábor volt. Egyedülálló módon nem csupán a műemlék nagyszínház felújítására került sor, hanem egy komplex színházi negyed kialakításába fogtak bele: „A rekonstrukció tervezési filozófiája és célja egy olyan integráns színházegyüttes létrehozása, amely tartalmazza és funkcionális egységben működteti mindazt, ami a miskolci közönségnek a színházat jelenti, egyben megfelelő technikai hátteret ad a színvonalas üzemeltetéshez. Az épületegyüttes színháztermeinek választéka (700 fős nagyszínház, 300 fős kamaraszínház, 120 fős kísérleti terem) a sokrétű igényekhez való rugalmas alkalmazkodás lehetőségeit nyújtja. A tervezői koncepció arra törekedett, hogy mindenki: a közönség, a művészek, a műszakiak és az adminisztratív személyzet egyaránt és arányosan részesüljön a rekonstrukcióból. Az épületegyüttesben nagyszínház, kamaraszínház-játékszín, nyári szabadtéri színház, alapanyagraktárak, műhelyek, bútor-jelmeztár s kelléktár díszletszerelő csarnok, irodaépület, Színész-és Színháztörténeti Múzeum, 2 épületben 50 színészlakás található.”
A múzeum létrejöttét kezdeményező Gyarmathy Ferenc színművész munkáját kezdetektől segítették munkatársai, elsősorban azok a művészek, színházi dolgozók, akik évtizedek óta kötődtek a városhoz, a színházhoz. Személyes emlékeik átadásával, a múzeum gondolatának propagálásával nagy szerepet vállaltak a múzeum létrejöttében. E segítőket fogta össze a Színész Emlékház Egyesület, amely 2011-től a Miskolci Thália Kör néven, mint öntevékeny művelődő-művészeti közösség működik, s amely azóta is aktívan segíti a múzeum munkáját.
A kör tagjai kezdetektől fogva nagy szerepet vállaltak a gyűjtemény gyarapításában, az intézmény kapcsolatainak kiépítésében, erősítésében, színháztörténeti kérdések tisztázásában. A múzeum megnyitását követően fő feladatuknak a miskolci színházi kultúra múltjának megismertetését, emlékeinek további gyűjtését tekintik.
Jelenlétük a múzeum falai között jelképértékű is: összekötő kapocs a közelmúlt és a jelen színházi világa között, hiszen emlékezéseikkel, segítségükkel hozzájárulnak ahhoz, hogy a múzeum kiállításán látható műtárgyak, fotók „ne csupán” relikviák legyenek, hanem a miskolci színjátszás élő emlékei.
Sajnos, az alapító tagok többsége már az égi színházi társulat tagja. Ezért fotóalbumunk legbecsesebb darabjai azok a fényképek, melyek múzeumunk miskolci művészbarátait örökítik meg.