Mesébe illő környék, kellemesen klímájú dombvidék, sűrű tölgyerdők és szőlőültetvények váltakozása, hátterében a Bükk-hegység sötétzöld tömbjével. A Bükkalja: kövek földje, kaptárkövek vidéke. Pedig ezek a kövek – az első magyar nyelvemléket, a Halotti beszédet idézve – eredetileg „isa por és hamu” voltak. Heves vulkáni tevékenység por és hamuviharainak megkövült emlékeként született ugyanis a Bükkalját alkotó riolittufa. Ebből a tufakőzetből preparálódott ki a Bükk déli szegélyén, Kács és Sirok községek között 82 merész, égbe nyúló sziklaformáció. A kisebb-nagyobb, gyakorta cukorsüveg formát mutató sziklakúpok oldalaiba, elsősorban a napos déli felületükbe, azonos jellegű fülkék sokaságát faragta az ember. A sziklákon a mai napig felfedezett hasonló vájt odúk száma 479. Ezen rejtélyes eredetű fülkék keletkezésének kora és rendeltetése a történelmi idők homályába tűnik. Kevés nyom segítségével bogozhatjuk ki rejtélyük szálait.

A bükkaljai kaptárkövek régészeti kutatástörténeti előzménye kapcsán Bartalos Gyulát,[1] valamint Korek Józsefet és Saád Andort[2] kell megemlítenünk – míg előbbi helyszíni bejárások és felmérések alapján próbálta a fülkék rendeltetését meghatározni, addig az utóbbi kutatópáros 1961-ben szondázó jellegű ásatásokat is folytatott Cserépváralján, valamint a szomolyai kövek lábánál.  Kutatásaik részletes ismertetésére jelen beszámolóban nincs módom, így csak fő teóriájukat közöljük, amelyekre a későbbiekben visszatérünk. Bartalos előbb hunkori, később kelta/szkíta temetkezési helynek, míg Saádék az erdei méhészet középkori nyomainak tartotta a puha sziklafalakba vájt egységes kialakítású több száz fülkét. Az előbb említett kutatók adatait is összegyűjtve, Mihály Péter monografikus igényű összefoglalást készített,[3] a közelmúltban pedig Baráz Csaba foglalta össze a sziklákra vonatkozó kutatásokat.[4]

2014-ben a Bükki Nemzeti Park megbízásából szondázó jellegű régészeti kutatásokat végeztünk a Herman Ottó Múzeum munkatársaival a legnagyobb bükkaljai kaptárkő csoportnál, a szomolyai Vén-hegy szikláinál. Ásatással, terepbejárással, geofizikai méréssel és fémdetektorozással egybekötött vizsgálatainkban megpróbáltuk a tágabb környezetben elhelyezni a Kaptárköveket mind a korszak, mind pedig a funkció tekintetében.

A feltárások során zárt régészeti objektumot, avagy antropogén réteget sajnos nem találtunk, csupán az erózió által fentről lefelé, a sziklák lába és a völgytalp irányába mozgó törmelékben bukkantunk másodlagos helyzetű leletanyagra. Ezen leletek száma is elenyésző volt, legfeljebb előzetes statisztikai elemzés vonható le belőle – ennek elsődleges oka természetesen a feltárások csekély kiterjedése volt. Illetve a sziklák alatti hegyoldal meredek törmeléklejtője sem nyújt lehetőséget tartós rétegek kialakulásának, hiszen a máló sziklatörmelék ugyan folyamatosan képződik, de az erózió hatására könnyedén le is folyik a lejtőn. Így letaposott emberi használati rétegződés tartósan nem alakulhat ki.

A leletek zöme a középkor három évszázadára, a 13-15. századok közti időszakra keltezhető, azon belül is elsősorban a 14. század emelkedik ki. Emellett némi tárgyi emlék alátámasztja a Kaptárkövek kora újkori, 16-17. századi kisebb intenzitású használatát. Ez utóbbi korból találtunk egy kőfejtő vaséket is. Ezen vasszerszám annak a jele, hogy a Kaptárkövek alakítása egészen későn, a török korban, sőt azt követően is élő szokás lehetett. Az előkerült kerámiatárgyak mindegyike egyszerű, mindennapi használatú fazekak apró töredékei voltak. A díszedények hiánya bizonyíthatja, hogy a sziklákon csupán hétköznapi jellegű gazdasági tevékenységeket folytatott a középkori ember – azaz nem tartható pogány áldozóhelynek.

A középkori és kora újkori leletek mellett kis mennyiségben előbukkant késő bronzkorra/kora vaskorra keltezett kerámiaanyag is. E leletek arra utalnak, hogy az őskor eme szakaszában is felkeltették az emberek figyelmét a kaptárkövek sziklacsoportjai. Az őskori tárgyak kisebb arányszáma ugyanakkor jelzésértékű lehet a kövek hasznosításának statisztikai elemzésnél. Feltételezhetően lényegesen intenzívebb volt a középkori/kora újkori jelenlét az őskorinál.

No, de akkor kik vájták a fülkéket? Sajnos a fülkék kifaragásának datálására nincs jelenleg az előkerült leletek elemzésén kívül más módszerünk, lehetőségünk. Így jobbára a leletek határozhatják meg, hogy mikor használták őket. Szomolyán 117 fülkét alakítottak ki a történelem folyamán. A kifaragásuk és használatuk minden bizonnyal hosszú idejű – de nem feltétlen folyamatos – emberi jelenlétet igényelt. A feltárt leletek számarányát tekintve pedig a középkor volt a legintenzívebb. Így bár nem törnénk egyértelműen pálcát Saád Andor és Korek József középkori erdei méhészete mellett, mégis úgy véljük, hogy ez a teória a leginkább alátámasztható. A Bartalos féle szkíta/kelta/hun temetkezési hely, illetve pogány bálványtartó – elméleteknek ellentmond, hogy semmilyen alátámasztó lelet nem került elő, így a rituális eredetet elvethetjük. A méhészeti hasznosítás ellenérve lehet, hogy a ma kaptárköveknek nevezett riolittufa sziklatornyokat egyedül Szomolyán nevezik kaptárnak, míg máshol kúpnak, ördögtoronynak, ablakos-, vagy éppen köpüskőnek. Mégis a kaptárkő és emellett a köpüskő névalak beszédes, mindkettő a méhek tartásával kapcsolatos elnevezés. A kaptár szó nem kíván magyarázatot, a köpü talán igen. Ez utóbbi, mint fatörzsből kivájt hengeres méhlakás volt a legősibb méhtartási forma. A Bükkalja történeti múltból eredő kőkultúrája a legkülönbözőbb létesítmények kifaragásához nyújt(ott) remek lehetőséget. A beszédes névalak talán éppen azért maradhatott fenn a szomolyai Vén-hegy sziklái esetében, mert a régészeti leletanyag alapján e köveket még a kora újkorban is használták. Baráz Csaba a már idézett munkájában a kőfülkék kopottsági fokából kiindulva kronológiai különbségeket vélt felfedezni. Az időbeli eltérésekkel bizonyosan egyetértünk, ám véleményünk szerint a kopottabb fülkék középkori, míg az éles kontúrúak kora újkori eredetűek lehetnek – összhangban a leletekkel.

Mit mondanak az őskori kerámiák? A Kaptárkövek tövében talált őskori tárgyak alátámasztják a sziklacsoport korai használatát is. A késő bronzkorra/kora vaskorra keltezett kerámiatöredékek tulajdonképpen egyáltalán nem jelentenek meglepetést, hiszen számos ugyanezen korra keltezhető magaslati erődített telep jelzi a szűkebb környék lakottságát, ahol a késő bronzkori és kora vaskori népesség bizonyos kontinuitásával is számolnunk kell (Felsőtárkány – Vár-hegy, Cserépfalu – Mész-tető, Sály – Latorvár és ebbe a sorba helyezhetjük a nevezettek mellett eltörpülő, de ugyanakkor mégis magaslati telepnek értelmezett, közelmúltban felfedezett szomolyai Kutyahegyet). A Bükkalja kaptárkövei „vonzották” ezt az őskori népességet, hiszen nemcsak a Vén-hegyi sziklacsoportok előterében találtunk késő bronzkorra/kora vaskorra keltezett leletanyagot. Korábbi terepbejárások alkalmával ugyanezen korszakok kerámiáit gyűjtötték a cserépváraljai Mangó-tető mellett a Pulykón; a Furgál-völgyben; illetve Cserépfaluban az Ördögtorony tövében is.[5] Hogy ezen őskori népesség áldozóhelyként tekintett-e a látványos kúpokra, avagy egyszerűen könnyen hozzáférhető kőbányaként értékelte a sziklakibúvásokat, nem eldönthető. Az áldozóhelyeknek ellentmond ugyanakkor a bronzkori és vaskori leletek egyszerű, hétköznapi volta és azok kis száma.

Rövid összegzéseként az alábbi következtetést vonhatjuk le: a kaptárkövek két eltérő idősíkja – késő bronzkor/kora vaskor, illetve a középkor/kora újkor – párhuzamba állítható a Bükkalja lakottságával. Azokban a történeti korszakokban, amikor ez a hegylábi régió intenzíven lakott volt, akkor az ember rendszeresen felkereste, esetleg hasznosította a könnyen megmunkálható sziklatornyokat.[6] Égbe magasodó formájukkal bizonyosan felkeltették minden korszak lakóinak figyelmét, akik ismerték, tisztelték és használták őket. Magyarország ezen különleges földtörténeti és kultúrtörténeti emlékei méltán kapták meg 2016-ban a Hungarikum címet.

Dr. Szörényi Gábor