Az emberiség történetének nagyobb részében nem ismerte a beszédet és az írást. A nonverbális kommunikáció ma is túlsúlyban van közléseinkben, bizonyos eszközök, jelenségek, cselekvések a verbális kommunikációt megelőző idők óta, napjainkig velünk vannak.  A szerepjátszás, a játék „a más bőrébe bújás” életünk szerves része. A gyermek az utánzás során eljátssza a szülői szerepeket, ezáltal tanulva meg saját szerepét és helyét a családban és a tágabb közösségben.

A társas érintkezések számos formája közül nem elhanyagolható azon rendszeresen visszatérő események szerepe, amelyek valamely meghatározott rituálé szerint zajlanak, céljuk mindenki által ismert, (az eredeti cél sok esetben az idők folyamán változáson megy át vagy teljesen átalakul) társadalmi elfogadottságuk és beépülésük a kollektív emlékezetbe egyértelmű, az adott társadalom kultúrájának szerves részeiként vannak jelen az egyén és a társadalmi csoport életében.  

A farsangra illik a fenti leírás. Egyetemes, számos variánssal bíró kulturális szempontból kiemelt jelentőségű jelenség és konkrét esemény is egyben, helyesebben meghatározott időközönként zajló események sora.  Sokféle szavunk kötődik hozzá, melyek közötti árnyalt különbségek jól leírják milyen összetett (nem csak szemantikai sokszínűsége miatt) és kommunikációs szempontból is izgalmas téma a farsang: karnevál, jelmezbál, maszkabál, álarcosbál, rongyosbál.

Modernkori maszkok

Vajon ugyanazt jelenti-e álarcot viselni, mint maszkot hordani, ha a köznapi értelmezést vesszük alapul? Az álarc szóösszetétel a nyelvújítás korában terjedt el, de korábban keletkezett. A maszk német eredetű szó. Carl Gustav Jung analitikus pszichológiájában a persona (az ógörög proszopónból) a maszkra utal, amelyet a színészek hordtak, hogy meg tudják jeleníteni az általuk eljátszott karaktert.

Identitásunk kifejezését leginkább az arcunkra vetítve képzeljük el, bár ebben a teljes test (és ennek kommunikációja) is részt vesz. A maszk nem csak meghatározza, átváltoztatja, de akár anonimmá is teszi viselőjét. Legyen akár kézzel fogható vagy virtuális „maszkunk”, szavak nélkül fedhetjük el vele valós énünket – jelenthetjük ki az elfedés szándékának vizsgálata nélkül.

Ha telefonálunk vagy chatelünk, vagyis nem feltétlenül látjuk a másik felet, félreértések sorát indíthatja el a tény, hogy „vakon kommunikálunk”, sőt ez utóbbi esetben még a hangját sem halljuk az interakció másik résztvevőjének, vagyis nem tudunk az intonációra figyelni, az üzenet szempontjából fontos hangszín, hangerő is kihullik a befogadó számára oly fontos értelmezési folyamatból.

Ellensúlyozhatják e hiányt az ún. emojik, amelyek egyfajta arcmásként, maszkként jelennek meg az online kommunikációban. Ezek az arcocskák szavak nélkül közvetítik hangulatunkat, fejezik ki az érzelmeinket a rendelkezésre álló készlet erejéig, azok elemeit variálva. Ha maradunk a virtuális világban, akkor a profilképünk, a nickneveinkhez tartozó képeink is felfoghatók egyfajta álarcként, hiszen nem kell, hogy a valóságot tükrözzék, olyan képet teszünk ki, amilyet akarunk, azzá válhatunk, amivé csak szeretnénk.

Az emojik története messzebbre nyúlik vissza, mint azt elsőre gondolnánk. Az első karakter-arcocska véletlenül jött létre egy elírás miatt 1862-ben, egy Abraham Lincoln-beszéd leírásakor. Az első szándékos hangulatjelző figura egy amerikai magazinban jelent meg 1881-ben. A sárga arcocska pedig 1963-ban, egy grafikus jóvoltából született meg.

Indul a farsangi szezon

Mit tudunk meg-, vagy átváltoztatni?  Hatásunk lehet az arcunkra (arcfestés), de csak részben lehet hatásunk a tekintetre és hosszas tanulás során a mimikára. A gesztusok feletti kontroll megtanulható, de az ösztönösség sok esetben még a tudatosan szervezett testbeszéd során is gyakran átveszi a hatalmat. Aki farsangi jelmezt ölt magára, gyakorta az ábrázolandó figura gesztusait is utánozza, sok esetben egy-egy jellegzetes mozdulatot kiragadva, azt felnagyítva karikírozza az alakot. Nézzük a két végletet: az emblémák egy jelentős csoportját igen erőteljesen tudjuk megváltoztatni már az egyén szintjén is. (Emblémák: öltözködés, tetoválás, hajviselet, egyéb testdíszek). Társadalmi szinten a kulturális szignálok egyébként is definiáltak. Egészen bizonyosan nem tudjuk megváltoztatni (és tartósan befolyásolni sem) az extranyelvi jeleket. Ezek az életkor, az arc elfehéredése vagy épp a pirulás, a térdremegés vagy a tenyér izzadása. Sok helyütt ezért az álarc, a maszk hordása, az arc kormozása, vagy harisnya álarcként való használata, mert maga az arcfestés nem elégséges az átváltozáshoz.

Miért avatkozunk be, s mit értünk beavatkozás alatt?

Az átváltozás azt feltételezi, hogy amik éppen vagyunk (szerep, állapot), vagy az, amiben éppen vagyunk (helyzet), vagy az, amilyenek éppen vagyunk (tulajdonság), valamely okból nem kielégítő számunkra. Az átváltozás oka lehet egy mindennapi történés, lehet művészi megnyilvánulás (önmegvalósítás), de akár babona, népi hiedelem okozta ösztönzés (pl. télűzés) vagy szórakozás (játék).  Minden esetben az ok és az elérendő cél az, amely az átváltozásunkat meghatározza.

A persona a jungi személyiségmodellben a külső burok, vagyis a persona olyan szerepszemélyiség, amit az ember egója alakít, s amely találkozik másokkal, amely érintkezik a külvilággal. Anélkül, hogy nagyon belemélyednénk a jungi analízisbe, szögezzük le, hogy ez a szerepszemélyiség, ahogyan az elnevezés is utal rá, alakítható aszerint, hogy az adott személyiség milyen viszonyrendszerben jelenik meg.

„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő” (Shakespeare)

A szerepjáték s úgy általában is a játék, többféle célból valósul meg. A köznyelv is azt mondja, a színész „játszik”, vagyis megjelenít valamit, ami nem egyezik az ő igazi énjével. Igaz ez fordítva is, aki „színészkedik”, az bizonyára nem „önmagát adja”, hanem szerepet játszik. A mindennapok szintjén is játszhatunk, ezek a kommunikációs játékok a szerepszemélyiségünk megnyilvánulásai. Az egyensúly megtartása esetén ezek a játékok az emberi természet, a velünk született kíváncsiság, az elfogadás iránti vágy, az érvényesülés, a meggyőzés ártatlan eszközei. A gond akkor van, amikor az egyensúly felbomlik és az egyén az akár több általa játszott szerep közül valamellyel az indokoltnál hangsúlyosabb módon úgy azonosul, hogy az adott szerepre jellemző viselkedést más szerepeire is kiterjeszti és ezzel az egyes szerepek – s így a személyiség is – deformálódik.

Szavaink és szólásaink között is van olyan, amely belső tulajdonságokat maszkszerű kifejezéseket használva ír le: „pléhpofa”, „fapofa”, „holdvilágképű”, „birkaképű” (ha a mimika hiányára utalunk, s ki akarjuk fejezni, hogy valaki unott vagy épp butácska, netán bamba). Aki „tejfölösképű”, az bizonyára fiatalkorú (legény). Akinek „vastag bőr van a képén”, az szemtelen. Ha azonban „nincsen bőre”, akkor nem pirul el, vagyis nem szégyeli magát.  Magához az archoz is számtalan kifejezés kötődik. A szlengben, akinek „nagy arca” van, az „nagyképű”, aki „arcoskodik”, az pedig kötekedik, veszekedést kezdeményez.

„Illik a tánc a rongyosnak…”

Somogyban a maszkázás, a maskurába öltözés nagy hagyományra tekint vissza. E sorok szerzője kaposváriként még emlékszik gyerekkora Dorottya-naphoz kötődő látványosságaira. A báli mulatság elmaradhatatlan része volt a farsangnak.  A maszkások rongyokba öltözve járták az utcákat, arcukat korommal fedték be, vagy álarcot hordtak. A rongyosok általában nagy botot vettek maguk mellé, jellemző volt még, hogy a nők férfiaknak, a férfiak pedig nőknek öltöztek. A maskara egyébként olasz eredetű szó. A maskara kifejezés egyes helyeken a nem illendő (vagy nem az adott alkalomhoz való) öltözetre is utal manapság is, de a „micsoda maskara” felkiáltásból a nem kellő jóízléssel összeállított, netán túl csiricsáré outfit fölötti megbotránkozás is kihallatszik.

Rongy szavunkat építi be néhány szólás, amelyek a nagyon tágan értelmezett „jelmezviselésre”, (ál)ruhára, s ezáltal a szerepjáték egy olyan formájára utalnak, amikor az öltözet, ruha nincs összhangban a viselkedéssel. Aki „megjátssza magát”, egészen bizonyosan „rázza a rongyot”, hiszen nagyzol, kérkedik, dicsekszik. A szólás eredete a rongy szóban keresendő, ami szegényes, szedett-vetett ruhát is jelentett.  Ebben az esetben a szegény öltözetű parasztlányok az öltözettükhöz nem illő módon riszálták a derekukat, vagyis rázták a „rongyot”.  Ha azt halljuk: „nincs egy rongyom se”, biztosak lehetünk benne, hogy a közlő gardróbja igen változatos és gazdag, hiszen általában azok panaszkodnak, akik a rendelkezésre álló temérdek ruhadarabjuk közül nem tudnak választani.  A bál, mint táncos mulatság kapcsán nem árt a „rongylábúakról” a „rongylábjanikról” sem elfeledkeznünk, akik már a modernkori táncparketten a korábbitól eltérő jelentéstartalommal „ráznak” vagy „csörögnek”. A csörögefánk sztorija azonban, bár a farsanghoz kapcsolódik, már egy másik történet…

Vass Nóra