A beporzást végző rovarok közül az egyik legfontosabb faj a méheké. E különleges rovarokhoz fűződő viszonyunk ősrégi eredetű, hiszen az ember és a méhek közös történetének kezdete egészen az emberi faj kialakulásának hajnalára nyúlik vissza. A kezdetben egyoldalú, kizsákmányoláson alapuló kontaktus idővel mindkét fél számára több-kevesebb előnnyel járó kapcsolattá alakult. A modern világ azonban rohamosan változik, a méhek élettere folyamatosan csökken, a gyomirtók és növényvédő szerek használata miatt pedig a vadon élő méhcsaládok egyre jobban fogyatkoznak. Mára világossá vált, hogy a méhek nélkül nem csupán a méz tűnne el a boltok és kamrák polcairól. Törékeny ökoszisztémánk nem tudja nélkülözni e rovarok munkáját, mivel a természetes életközösségek alapját jelentő egynyári növények nélkülük egy, a kétnyáriak két éven belül eltűnnének. Alapok nélkül viszont összedől a rendszer, ez pedig nagyon rövid időn belül kihat ránk is, ezért nagyon fontos a beporzók védelme. Közülük a méhek pedig kiemelt figyelmet érdemelnek, hiszen annyi mindent adtak az emberiségnek. E rövid bejegyzés csupán néhány érdekességet ragad ki a könyvtárnyi ismeret közül, mely a méhek hagyatékát képezi.

Hogy mikor kezdődött az emberek és méhek kapcsolata, nem ismert. A méhek által előállított anyagok használatára utaló legkorábbi nyomok Dél-Afrikába vezetnek, ahol a méhviasz ragasztóként való felhasználása nagy hagyományokkal rendelkezik. Itt már mintegy 40 000 évvel ezelőtt méhviasz és egyéb összetevők keverékét használták különböző eszközök nyélhez történő rögzítésére.[1] Ismert egy szintén ebből az időszakból származó, Spanyolországból előkerült pattintott kő lándzsahegy is, melynél a vizsgálatok kimutatták, hogy méhviasszal rögzítettek a nyélhez.[2] Ez persze nem jelenti azt, hogy kapcsolatunk e rendkívüli rovarokkal nem kezdődhetett volna még korábban, hiszen a méhek sokkal régebb óta jelen vannak a Földön, mint a Homo sapiens. A tavalyi évben, Argentínában előkerült 100-105 millió éves fészekfosszília [1. kép] egyértelműen a karcsúméhekhez köthető.[3] Az északi féltekén a leggyakrabban előforduló méhfélék, köztük a háziméh is ehhez a családhoz sorolható.  A karcsúméhek egyes alfajai ma is pontosan ugyanolyan fészket alakítanak ki a föld alatt, mint amilyet Argentínában megőrzött a megkövesedett talaj.

Az ember számára mindig is hőn áhított csemege volt a méz, hiszen az édes íz iránti vágy evolúciós örökségünk. A méhek jelentőségét mutatja, hogy gyakorlatilag a méz volt az egyetlen édesítő a kezdetektől a középkorig. Habár az ókori görögök és rómaiak számára nem volt ismeretlen növény a dél-ázsiai és indiai származású cukornád, azonban az abból előállított nádcukor csak a középkorban terjedt el arab közvetítéssel. De nemcsak a táplálkozásban betöltött szerepe miatt volt fontos ez a magas biológiai értékű anyag, hanem antiszeptikus hatása révén gyógyításra is használták, sőt, varázserőt is tulajdonítottak neki.[4] A vadméz gyűjtése kapcsán a legkorábbi képi források a Közel-Kelet, Afrika, Ausztrália és Európa-szerte ismert barlang- és sziklafestmények, melyek közül a legidősebb a holocén időszakra, mintegy 9000 évvel ezelőttre keltezhető.[5] A kelet-spanyolországi Bicorp közelében 1924-ben felfedezett, epipaleolitikum idejére datált, nagyjából 8000 éves barlangfestmény szemléletesen mutatja be a mézgyűjtést[6] [2. kép].

Mint korábban láthattuk, nemcsak a mézet hasznosították eleink, a méhviasz is igen fontos alapanyag volt. Szerencsére a méhviasz jelenléte a régészeti leleteken könnyen vizsgálható. Az anyag összetétele állandó, mivel genetikailag a rovar biokémiája határozza meg. Így a méhviasz kémiai „ujjlenyomata” megbízhatóan kimutatható a régészeti lelőhelyekről származó szerves maradványokban.[7]  A méhviaszt nem csupán különböző technológiai célokra használták, például porózus kerámiaedények vízzárására, festékek alkotóelemeként vagy ragasztóanyagként. Minden bizonnyal kulturális funkciókat is ellátott: rituális, kozmetikai és gyógyászati szerepe egyaránt lehetett. Utóbbi ékes bizonyítéka egy dél-szlovéniai, 6500 éves emberi alsó állkapocstöredék, mely betekintést nyújt a neolitikumi fogászatba. A Trieszti Természettudományi Múzeum gyűjteményében található leleten 2012-ben különböző analitikus módszerekkel a baloldali szemfogon méhviasz tömés nyomait sikerült kimutatni [3. kép]. A vizsgálatok alapján a tömést nem sokkal a halál előtt készíthették, és valószínűleg a megrepedt fog érzékenysége miatti fájdalomcsillapítás volt a célja. A lelet az egyik legkorábbi bizonyítéka a terápiás fogászati kezeléseknek.[8]

A méhviasz, mint említettük, régóta használatos ragasztók alapanyagaként is, azonban az Alpoktól északra a közelmúltig nem számoltak be ezt igazoló leletről. Egy Vesztfáliából (Németország nyugati részéből) származó tüskés csonthorog elemzése az első bizonyíték a méhviasz ilyen módon történő felhasználásának. A Federmesser-csoportba (i. e. 14.000 – 12.800 között) tartozó lelet a Seseke folyó szabályozása során került elő Bergkamen-Oberaden közelében, az 1930-as években [4. kép]. A horog tövén látható fekete elszíneződésről kiderült, hogy fő összetevője a méhviasz, melyhez zúzott szenet adtak, hogy megakadályozzák a ragasztó használat közbeni elrepedését. A vizsgálat bizonyítékot szolgáltatott arra is, hogy a méhek már a késő pleisztocén idején, legalább 2000 évvel korábban megjelentek Közép-Európa északi részén, mint azt korábban gondolták.[9]

Nem ismert pontosan, hogy az ember mikor hagyott fel a vadméhek kifosztásával, és kezdett el méheket háziasítani és gondozni. A méhészet legfontosabb tárgyi emléke az ember alkotta kaptár. A méhészet vonatkozásában a legkorábbi írásos emlékeink az ókori Egyiptomból, i. e. 2500-ból ismertek. Az egyiptomi írásokban méhekre, viaszra és mézre több mint 500 utalás található.[10] Hogy mennyire nagy jelentőséget tulajdonítottak az ókori egyiptomiak a mézelő méheknek, jól mutatja, hogy i. e. 3500-ban Alsó-Egyiptom királyának szimbóluma a méh volt. Az egyiptomi méhészek az ókorban is hasonló módszerrel építettek kaptárakat a méheknek, mint napjainkban. Agyagból vagy sárból kialakított csöveket helyeztek egymásra [5. kép], melyeket speciális tutajokon, az évszaknak megfelelően a Níluson úsztattak fel és le, annak érdekében, hogy a lehető legtovább dolgozhassanak a méhek, a teljes vegetációfejlődést kihasználva.[11]

A méhészetnek viszonylag kevés tárgyi bizonyítéka maradt fenn, de az ismert források alapján földrajzilag igen elterjedt volt ez a tevékenység. Izraelben, az i. e.  10–9. századi Tel-Rehov városának 2005-2007 között végzett feltárásán 30 kaptárt dokumentáltak a régészek[12] [6. kép]. A használat idején a becslések szerint összesen 100 kaptár működött a nagy népességű város területén. Ez a felfedezés több okból is jelentős volt. Nemcsak a méz és más méhészeti termékek kiemelkedő szerepét mutatja az ókori gazdaságokban, de a nagyszámú kaptár jelenléte városi környezetben tanúsítja a méhek táplálékául szolgáló növényzet gazdagságát is.[13]

Természetesen a méhészet a mezőgazdaság fontos szegmense volt az ókori Római Birodalomban is. Több írásos forrás is fennmaradt e témában. Írók és költők, mint Varro, Ovidius, Eliado, Plutarchos, Columella, Plinius Secondo és Palladio műveiből a leggyakrabban használt méhészeti praktikákról is és azok koráról is tájékozódhatunk. A rovarok életéről is számos leírás keletkezett, melyekben a méheket az egység, a takarékosság, tisztaság és szorgalom jelképeinek tartották. A római íróktól megtudhatjuk, hogy az akkori hagyományoknak megfelelően az összeházasodó pároknak mézalapú italt adtak vízzel vagy tejjel keverve. E szokásból származik a “mézeshetek” kifejezés, amelyet ma is használunk a házasság első időszakának jelölésére.[14] Az egyik legfontosabb mű a témában az i. e. 1. századi író, Publius Virgilius Maro műve. A 4 kötetes Georgica című mezőgazdasági munka utolsó kötetét teljes egészében a méheknek és a méhészetnek szentelte.[15]

Később, a középkor folyamán is egész Európában számos gazdaságban foglalkoztak méhészettel. A Geoponika című, 10. századi munka részletes forrása a témának. A bizánci írók válogatott írásainak gyűjteménye VII. Konstantin császár uralkodása alatt keletkezett, és egy teljes fejezet a méhekről és a méhészetről szól. Ebből megtudhatjuk, hogy ez időben nem agyagból készítették, hanem leggyakrabban fából ácsolták a méhek lakhelyeit. „A legjobb kaptárakat bükkfa deszkákból, fügéből, fenyőből vagy valonia tölgyből készítik; ezeknek egy sing szélesnek és két sing hosszúnak kell lenniük, és kívülről hamu és tehéntrágya összegyúrt keverékével kell bedörzsölni, így kevésbé fognak rothadni.”[16]

A középkor későbbi századaiból is ismerünk forrásokat a témában. Ebben az időben az apátságok és a kolostorok voltak a méhészet központjai, mivel az egyházi liturgiához szükséges gyertyák egyik alapanyaga a méhviasz volt, továbbá olyan területeken, ahol a borhoz szükséges szőlőt nem lehetett termeszteni, mézsört készítettek.[17] A szerzetesek az általuk másolt kódexekben gyakran megörökítették a méheket. Bestiáriumokban is többször feltűnnek e rovarok, mint például az Oxfordi Egyetem által őrzött 13. századi angol kéziratban [7. kép].[18] Bartholomeus Anglicus 13. századi angol tudós De proprietatibus rerum című enciklopédiájában csodálattal ír a méhekről, részletesen taglalva életüket és társadalmi berendezkedésüket. Hosszas leírásából egy részletet kiragadva képet kaphatunk, miképpen vélekedik a tudós e rovarokról: „A méhek királyt választanak maguk közül, és alattvalókat rendelnek alá. És bár a király uralma alá tartoznak, mégis szabadok, és odaadóan szeretik királyukat, és teljes erejükkel védik, és életüket adják érte. Oly nagy imádatuk a királyuk iránt, hogy egyikük sem mer kimenni a házukból, sem élelmet szerezni, ha a király elpusztul. A méhek pedig azt választják királyuknak, aki a legméltóbb és legnemesebb, és szelídségben a legtisztább, mert ez a király fő erénye. Mert bár királyuknak van fullánkja, mégsem használja pusztításra. És a méhek, akik nem engedelmeskednek a királyuknak, saját végzetüket beteljesítve önnön csípésük sebe miatt pusztulnak el.”[19] Habár e fantáziadús leírás egy idealizált középkori monarchia képét festi le, és erősen antropomorfizálja a méheket, mégis van némi valóságalapja, mely az író gondos megfigyelésein alapszik.

A késő középkorban tovább növekedett az egyház igénye a templomi gyertyákhoz használt méhviasz iránt. Szinte minden régiónak megvolt a maga jellemző a kaptártípusa, melyeket általában vesszőből, kerámiából, fából vagy parafából készítettek. Északon a méhek lakhelyeit szalma- és kéregrétegekkel kellett bélelni, hogy a rovarok életben maradjanak a tél folyamán. Kelet-Németország és Lengyelország területén a méhrajokat néha üreges rönkökben tartották. A középkori lengyel méhészek ezeket dekoratív formává faragták, gyakran nagyszoknyás nőt megmintázva. A méhészet elterjedése „méherdők” kialakulásához vezetett, amelyek általában az egyház, vagy az arisztokrácia tulajdonában voltak. Ezek az erdők 100-500 üreges fát számláltak, melyek egyszerre akár 20 rajnak is otthont adtak.[20]

Később, a reformáció több száz kolostor megszüntetését és méhészetük szétszórását eredményezte. Az új protestáns egyházaknak már nem volt szüksége drága méhviasz gyertyákra a liturgiához. Ez némileg ugyan csökkentette a keresletet, azonban továbbra is fontos áru maradt, mivel a méhviasz tisztán, füst nélkül ég, így a világításra szánt gyertyákhoz továbbra is előszeretettel használták.[21] Mivel a méhészet már nem csak a monostorok falai mögött zajlott, a korabeli szerzők és tudósok figyelme a méhek tanulmányozására irányulhatott. A reformáció után a méhek társadalma, mint politikai modell elfogadott koncepcióvá vált. 1599-ben William Shakespeare írta az egyik legismertebb szövegrészt, amely leírja a kaptárban élő méhek munkáját, összehasonlítva őket az európai társadalommal.[22] A következő évszázadokban egyre több tudományos felfedezés történt a méhekről és viselkedésükről. A 18. századra az európai természettudományi filozófusok a méhcsaládok tanulmányozása révén elkezdték megérteni életük komplexitását. A tudományos úttörők között kiemelkedő volt René Antoine Ferchault de Réaumur, aki az elsők között alkalmazott mikroszkópot a méhek boncolására.[23] Az ipari forradalom idején a technológia fejlődésével a méhek szerepe megváltozott. Már nem követendő társadalmi modellt láttak a méhekben, hanem a szüntelen munka és takarékosság szimbólumává váltak.[24] Képük szorosan összefonódott a munkásosztállyal, mivel a királynő által uralt, keményen dolgozó embert, a munka és a közösség ideális megtestesülését látták bennük. A forradalom alatt lett az erősen összetartó lakosságú Manchester jelképe a dolgozó méh. A város közösségi erejét jellemzi, hogy a 2017. évi terrortámadás[25] után Manchester számos lakója magára tetováltatta a település jelképének számító rovart, a tetoválás árát pedig a merényletben elhunytak hozzátartozóinak ajánlották fel.[26]

Mai szemmel nézve a méheket, még többet jelentenek számunkra, mint a történeti korok bármelyikében. Ma már tudjuk, hogy a méhek nem pusztán „példaképek”, vagy egy szintetikusan lemásolhatatlan, különleges édesítőanyag készítői, esetleg páratlanul összetett kommunikációval és társadalmi élettel rendelkező, tanulmányozásra érdemes rovarok. Mindenki számára ismert, hogy mekkora szerepük van az ökoszisztéma fenntartásában, és azt is tudjuk, mekkora veszélybe sodortuk őket a modern mezőgazdasággal. Igaz, hogy nem a méhek az egyedüli rovarok, melyek a számunkra nélkülözhetetlen növények beporzását végzik, de olyan jelentős szerepet játszanak ebben, hogy nélkülük az általunk ismert és szeretett világ katasztrofális átalakuláson menne át. Az egész emberiség érdeke tehát, hogy mielőbb megoldást találjon a méhek eltűnésének megállítására.

Fábián Sára