Ha ma valaki méhészkedésre adja a fejét, megkerülhetetlenné válik számára Örösi Pál Zoltán Méhek között című könyve, és természetesen ezen felül is temérdek mennyiségű szakirodalom, internetes forrás áll rendelkezésére. Hogyan jutottak tovább a méhészeti ismeretek az elmúlt évszázadokban? Erről olvashatunk a következőkben – utalva a magyar méhészkedés első írásos kezdeteire, és bepillantást nyújtva múzeumunk gyűjteményébe.
A méhészet eredete több ezer évre vezethető vissza; a gyűjtögető, zsákmányoló formát idővel felváltotta a tudatos méhtartás, az állatok körüli ismeretek pedig apáról fiúra szálltak. Egyik első írásos, nagyrészt magyar nyelvű forrásunk az úgynevezett Nagyváradi Méhész Könyvetske, mely nagy valószínűséggel 1645-ből származik, I. Rákóczi György fejedelem fő méhész mestere, a nála 34 évig szolgáló Horhi (Horti?[1]) Miklós tollából. Ez a leírás évszázadokig kiindulási alap volt, számtalan helyi változata, kézírásos verziója terjedt Magyarország területén. Múzeumunk korábbi igazgatója, a néprajztudós Szabadfalvi József is feldolgozta egy variánsát, a sályi méhészkönyvet 1981-es, a Herman Ottó Múzeum Évkönyvében megjelenő tanulmányában. Ez a sályi, azaz bükkaljai verzió ma is megtalálható múzeumunk gyűjteményében. Pontos korát nem ismerjük, de a kézírás módja és a szöveg teljessége alapján Szabadfalvi József feltételezte, hogy igen korai variáns lehet, és azt sem zárta ki, hogy nyomtatott kiadásról írott kéziratos változatról van szó. A könyvecske így kezdődik: „Méhes Könyvetske az melyben egészben leirattatott az Méhekrül való dajkaságnak igaz modgya és hasznos Mestersége. Az Mellyet az Méltóságos Fejedelem Rákóczi György feö Méhészmestere minden rend szerént való hivatalát egész életinek folyásában tiszti szerént el követett Nagyváradon laktában.”[2]
A szöveg részletesen taglalja a méhész feladatait, a méhtartás körülményeit, a szaporítás feltételeit, a méhcsípés elkerülését, de még a méhek jellemének befolyásolásának módját is. Ez már a tavaszi kieresztés időpontjának megválasztásával kezdődik: szent György havának első hetében szerdán vagy csütörtökön kell őket kiereszteni, hogy ilyen méheink legyenek:
szerdán: „erőssek, kemények, győzedelmeskedők, kereskedők, sörények, gyűjtők, jó kedvüek, vigak, egészségessek, kövérek, nyukhatatlanok, szorgalmatossak, szaporodók, tiszták, és takarékossak lesznek”[3]
csütörtökön: „Si demiseris Apes sub Jove, az az Tsötörtökön, munkálkodók, takargatók, szelidek, jamborok, engedelmesek, tiszták, jók, épek, és magokat birók lesznek.”[4]
Ha ellenben bármilyen okból arra vetemednénk, hogy például hétfőn eresztjük ki a méheinket, számoljunk a következményekkel: „mindenkor ülők, aluvók, tunyák, betegessek, bágyattak, fölötte restek és lopók lesznek”.[5]
Szabadfalvi írásából azt is megtudhatjuk, hogy a magyar népi méhészet még a 20. század elején is számos olyan kultikus szokást őrzött, melyek a 17-18. századi kézírásos könyvekre vezethetőek vissza. No de ha valaki még nem látott volna méhet, a következő leírás segíthet eldönteni, szeretne-e méhészkedéssel foglalkozni: „A méh egy repdeső és ritka tsinos állat, melynek 4.Szárnyai, 2 fekete fényességü mozdulhatatlan Szemei, 6 két, két, körmös szőrös lábai, fogas alkaptsái, egy hosszú nyelve, és egy mérges fulánkja vagyon, a’ szárnyai által látható hártyátskákból állanak, melyek közzül edgyik vállán kettő kettő szokott nőni edgymás mellett, de a’ felsőbbek, hosszabbak szoktak lenni. […] Lábai izetkésekkel retzések, a’ hátulsók hosszabbak a’ többinél, mellyel a méh kenyeret és a’ viaszkot szokta hordani, a két középsőkön áll munkájában, és noha mind a két lábán is áll nyugodalmában, még is a két első lába kéz gyanánt szolgál őneki azokkal szemeit is ki tisztogatja hogy jobban lásson…”[6]
Ha már van méhünk, gondoskodni kell a lakásáról is. A vadméhek természetes üregekben, odúkban éltek, és az első méhészek ehhez hasonló kialakítású lakást igyekeztek nekik biztosítani: faodút, kast.
A kas készülhetett többek közt gyékényből, nádból, lehetett sárral, trágyával tapasztott. A 19. században kezdtek elterjedni a mai kaptárak elődjei; s épp mint ma, amíg párhuzamosan élt egymás mellett a régi kas és az újfajta kaptár, mindkettőnek voltak hívei, amint az a következő, 1814-ből származó írásból is kiderül: „De minthogy az ilyen ezerképpen változható motsok és szag, sok ollyan alkalmatlanságoknak lettek az ollyan kasokban okai, a’ mellyek a’ méhek tisztaságokkal ellenkeznek; gondolkoztak némellyek, a’kik a’ méhbeli majorságnak inkább utána adták magokat, holmi tisztább készületü, de, meg kell vallani, a’ méhek természetéhez egy kevéssé igen mesterséges, méhdugaszok’ kipallérozásán, és készítettek-e’ végre deszkahajlékokat elég módosan, és sok tekintetben alkalmatosokat, mellyet idegen Nemzetek Magazinnak, én ez uttal Méhládának nevezek. […] A’ külömböző formáju és matériáju méhkasok, ládák vagy deszkabodonok között melyik vólna legalkalmatosabb, nem könnyen lehet meghatározni; mert eggyik egyben, a’ másik másban elébbvaló egymásnál, és eggyik méhész eggyiket, másik másikat, mindenik azt ditséri inkább, a’ mellyikhez jobban hozzá szokott.”[7] A méhkasok vagy kaptárak elhelyezése méhesekben, ahogy egyes vidékeken nevezik, méhkelencekben történt. Ezek tájolása, elhelyezése is része a méhész szakmai tudásának, s hogy mennyire jelentős szerepe van a méhek egészségének megőrzésében, kiderül a már említett 1814-es méhtenyésztési munkából is: „a’ méhkelentznek a’ fekvését, a’ mennyire lehet, a’ méheknek legalkalmatosabb állapotban hagyjuk, a’ napra nézve. Leghellyessebb intézet lessz a’ Hazában a’ méhkelentz’ fekvésének kiszabására az, hogy azt, ha éppen Délkeletre nem lehetne artzal építeni, mely sok hellyes okokra nézve legalkalmatosabb fekvés vólna; legalább azon tájéktól, akar napkelet, akar pedig délfelé, igen messze ne forduljon artzal, a’mint a’ környülállás engedheti; mégpedig ha lehet, inkább napkeletre legyen az erőltetés, mint délre.”[8] Sajnos már nemigen van esélyünk méhkelencet látni; az alábbi, 1952-es, többek közt Szabadfalvi József készítette filmben is úgy hivatkoznak a bemutatott méhkelencre, mint az utolsóra Panyola községben.
Aki azonban szeretne közelebbről is megismerkedni a méhészet történetével és eszközeivel, annak ajánljuk a Gödöllői Méhészeti Gyűjteménytár megtekintését. Kevesen ismerik ezt az 1983-ban Weress Kálmánné által tervezett méhkasszerű épületet. A Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet szakgyűjteménye található itt, melynek jogelődje az 1899-ben létesített Méhészeti Gazdaság. A kétszintes épületben több évszázad méhészeti eszközeit csodálhatjuk meg: régi kaptáraktól kezdve a hozzájuk fűzött reményt be nem váltó műanyag eszközökön át egészen a legmodernebb, nemesacél termékekig.[9]
A méhészet jelentősége évszázadok óta ismert; már az Árpád-korban is tizedet kellett fizetni a méz után. A 20. század derekán azonban kezdtek eltűnni a hagyományos méheskertek; többek közt ez vezetett ahhoz, hogy a Néprajzi Múzeum – Szabadtéri Néprajzi Múzeum Kérdőívek és gyűjtési útmutatók című sorozatának hatodik füzetét a méheseknek szentelték. A Balassa M. Iván által szerkesztett 1973-as kis kötet részletekbe menő, aprólékos kérdésekkel igyekszik feltérképezni a még megtalálható kerített, féltetős méheseket, méhészeti eszközöket. Valószínűleg nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a Herman Ottó Múzeum 1978-as, mogyoróskai gyűjtésénél is segítségül hívták ezt a kérdőívet. Az adatközlő, azaz a válaszadó Koseczky József volt, aki megerősítette a majd’ kétszáz éves tanítást a méhes fekvéséről: „A méheket nem jó a napon tartani. A kasokat, a kaptárakat az árnyékba kell tenni. Mert a viasz a nagy melegben megolvad és a méhek ekkor gyűjtés helyett szellőztetnek. Mert a méhek a szárnyukkal tudnak meleget és hideget is csinálni.”[10] Olvashatunk a méz gyógyhatásáról is: „A sebre is mézet tesznek, mert az kimarja a rosszat. A mézet nem keverik semmivel, tiszta ruhára kenik és ráteszik a sebre. A méz fertőtlenít is.”[11] Megismerkedhetünk a méhtartással, a raj befogásával, az anyásítással, a pergetés apró kis trükkjeivel, valamint a különböző mézfajtákkal és tulajdonságaikkal is; így megtudhatjuk, hogy „A harmatméz, fűzfaméz stb., pohánkaméz sokszor már a kaptárakban ikrásodni kezd.”[12] Az utolsó megjegyzés azért is érdekes, mert az is kiderül belőle, hogy a 70-es években még kiterjedt pohánkás, azaz hajdinával vetett területek voltak a környéken.
A fentiek csupán ízelítőül szolgáltak; kis érdekességek, „csemegék” a méhészet területéről és múzeumunk Néprajzi Tárának gyűjteményéből. Bízunk benne, hogy olvasóink más szemmel néznek ezután a közelben elszálló méhre, a kirándulás közben elfogyasztott mézes puszedlire, és – ki tudja? – talán még a méhészkedéshez is kedvet kapnak. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a méh és a többi beporzó rovar nem csupán „ritka tsinos állat”, de az emberiség fennmaradása és életminősége is ezer szállal kötődik hozzájuk.
[1] Ennek egy másik variánsa is megtalálható múzeumunk gyűjteményében, Szölibázs Josephi Nagy (?) tollából. Eszerint „Horti Miklós Rákóczy György méhészének” könyvét adja közre, és ezt írja: „Fractatus de Apibus. Irta Grossinger szerint Horti Miklós és nyomtattatott 1636. Váradon. […] Mi már most az igaz, Szabó szerint nev, Horti, —- ezen kéziratom szerint Hörkei, — Sándor szerint Horti.” HOM NA 6087
[2] HOM NA 6087
[3] HOM NA 6087
[4] HOM NA 6087
[5] HOM NA 6087
[6] HOM NA 6087
[7] Méh-Tenyésztetés mely A’ Pallérozott Mezi Gazdaság’ III-adik darabjának hetedik szakassza. Készítette: Kisszántói Pethe Ferentz. Kiadta: A’ Nemzei-Gazda-Hivatal. Bétsben. 1814-edik esztendőben. HOM NA 4565
[8] HOM NA 4565
[9]https://www.gvkik.hu/wiki/index.php/G%C3%B6d%C3%B6ll%C5%91i_M%C3%A9h%C3%A9szeti_Gy%C5%B1jtem%C3%A9ny
[10] HOM NA 3748/43.
[11] HOM NA 3748/58.
[12] HOM NA 3748/44.
Felhasznált irodalom:
Balassa M. Iván: Méhesek. Budapest, 1973
Szabadfalvi József: Egy 17. századi méhészkönyv kéziratos variánsa. In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve, Miskolc, 1981, 201-210.
Felhasznált források:
Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 1976
Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 3126
Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 3748
Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 4565
Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 6063
Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 6087
Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Dokumentumtár 53.4487.1