Alföldi születésű, sokoldalú muzeológusként költözött Miskolcra 1953-ban, amikor a Herman Ottó Múzeum igazgatója lett, 1968-ban történt nyugdíjba vonulásáig töltötte be ezt a tisztséget. Eredeti szakmája szerint nyomdász és grafikus, 1940-ben Kolozsvárott szerzett jog- és államtudományi diplomát. Miskolcot megelőzően Jászberényben és Kecskeméten is dolgozott múzeumigazgatóként. A régészet és a történelem motiválta leginkább, Miskolc város középkori évszázadairól publikált alapkutatásokat.

Részletes ismertetést közölt a belváros történeti régészetében mérföldkőnek számító 1955. évi ásatásról, amely a Sötétkapu keleti szomszédjában, a Rákóczi utca 1. számú elbontott, 18. századi ház telkét tárta fel.

Igazgatói éveiben máig hatóan újította meg a múzeum publikációs gyakorlatát: Komáromy József szerkesztésével indult útjára 1955-ben a Herman Ottó Múzeum Közleményei, 1957-ben pedig a Herman Ottó Múzeum Évkönyve című periodika, és 1958-ban a Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai című könyvsorozat. Nevéhez fűződik a Papszer múzeumépületének 1962-ben elkezdődött felújítása, és ennek kapcsán az ősi „Scola” történetének kutatása.

Mértékadó tényezője volt a miskolci közéletnek, 1956-tól társszerkesztőként vállalt szerepet a Borsodi Szemle című folyóirat megjelentetésében. Halála előtt nyilvánosan kritizálta a miskolci belváros „rendezésének” azt a folyamatát, mely a Roráriusz cukrászda és szomszédépületeinek (Széchenyi u. 3–9.) lerombolását eredményezte és helyükre – a későbbi Pátria-tömb telkére – közel húszemeletes toronyházakat tervezett (Déli Hírlap, 1972. október 16.).

Harmadik szívinfarktusa végzetesnek bizonyult. A nekrológok megrendülve idézték „szálfa alakját, derűs egyéniségét (…) közvetlen modorával”, amely imponálón és hatékonyan népszerűsítette városunkban a komoly tudományos ismereteket (Déli Hírlap, 1973. október 31).

Kapusi Krisztián