H-3529 Miskolc, Görgey Artúr u. 28.
(+36) 46/560-170/134-es mellék
barsihermuz@gmail.com
A néprajzi gyűjtemények kutatási időben, engedéllyel kutathatók.
Kutatószolgálat: hétfő–csütörtök, 13:00–16:00 óra között. Előzetes bejelentkezés alapján ettől való eltérés is lehetséges.
A Néprajzi Gyűjtemény három fő egységből áll: Néprajzi Tárgyi Gyűjtemény, Néprajzi Adattár, Népi Építészeti Archívum. Mindhárom egység gyűjtőköre Borsod-Abaúj-Zemplén megye teljes területe.
A Néprajzi Tárgyi Gyűjtemény több mint 15.000 műtárgyat tartalmaz. A gyűjtemény vegyes összetételű etnográfiai tárgykollekció, amelyben minden anyagféleség és tárgytípus megtalálható: 3500 db textil és viselet, 2500 db kerámia, 4000 fa- vessző- és egyéb szálasanyagból készült tárgy, és további 5000 db fém tárgy, szerszám, munkaeszköz, kézműves műhelyfelszerelés. A tárgyi gyűjtemény anyagtípusok és tárgytípusok szerinti rendben, négy raktárhelyiségben (textil-, kerámia- és vegyes raktárak) elhelyezve található.
A Néprajzi Adattár gyűjteményi egysége több mint 8000 leltározott tételt számlál. Legnagyobb részben dokumentumokat, kéziratokat, gyűjtési- és terepnaplókat, cédulákat, honismereti gyűjtőpályázatokra írott dolgozatokat, kutatói hagyatékokat tartalmaz. Kisebb részben találhatók benne eredetei fényképek, rajzok és térképek is.
A Népi Építészeti Archívum törzsanyaga kartonokra ragasztott pozitív fotókból áll, amelyhez épületfelmérések, műszaki rajzok és tervdokumentációk, kisebb részben szöveges építészeti leírások kapcsolódnak. A gyűjteményegység összesen 1850 tételt tartalmaz.
A Néprajzi Tárgyi Gyűjtemény (korabeli elnevezése szerint Néprajzi Tár) 1903-ban jött létre: Mezőkövesd városa és polgármestere egy teljes szobaberendezést és matyó viseleti anyagot ajándékozott a Borsod-Miskolci Múzeumnak. Ezt Kóris Kálmán gyarapította tovább, és 1911-re a gyűjtemény nagysága meghaladta az ezer darabot. A kollekciót megalapozó első időszakban szinte kizárólag Mezőkövesd, Tard és Szentistván matyó népművészeti anyagát gyűjtötte a múzeum.
Az 1910-es években a gyűjtőkör kiterjedt a Bükkaljára, ahol Kóris Kálmán folytatta fotózással egybekötött, ma már felbecsülhetetlen értékű dokumentáló munkásságát. 1908–1913 között pedig Istvánffy Gyula vezetésével az észak-borsodi palóc területekről is megkezdődött a népművészeti tárgyak gyűjtése. Ebben az időszakban – a néprajzi muzeológia általános törekvéseivel összhangban – a jellegzetes díszítőművészettel rendelkező reprezentáns néprajzi csoportok ünnepi tárgykultúrája állt a gyarapítás középpontjában.
Az első világháborút és Trianont követően Miskolc igyekezett átvenni a regionális központ szerepét az elszakított Kassától. A néprajzi tárgygyűjtés ennek megfelelően mind földrajzi, mind tematikai értelemben egyre szélesedett az 1920-as, 1930-as években. Leszih Andor múzeumigazgató és Marjalaki Kiss Lajos történész vezetésével, a legjobb etnográfusok (Bátky Zsigmond, Viski Károly és Györffy István) személyes részvételével zajlott a borsodi gyűjtés. Megjelentek a kollekcióban az ősfoglalkozások (halászat, pásztorkodás) eszközei, a gazdálkodás régiesebb és kihalófélben lévő tárgyai, illetve a pásztorművészet díszített alkotásai. 1931-ben 3000, az 1940-es évek derekára már 7000 darabot számlált a gyűjtemény.
A második világháború idején a néprajzi anyagban is komoly hiányok keletkeztek, amennyiben a statisztikai adatoknak hihetünk. A gyarapítás újraindulásának azonban már egészen más kereteket szabtak a megváltozott körülmények: 1950-ben a Borsod-Miskolci Múzeumot államosították, és 1962-ig központi (minisztériumi) irányítás alá tartozott. Az új igazgató, a jeles építész Vargha László vezetésével és a kiváló etnográfus, Gáborján Alice rövid ideig (szűk két évig) tartó közreműködésével kezdődött meg a munka. Nevükhöz fűződik a múzeumi nyilvántartás történetének eddigi legfontosabb fordulópontja, az 1953-as általános revízió és a gyűjtemény újraleltározása, az egységes országos múzeumi nyilvántartási rendnek megfelelő formában. A máig is használt hagyományos nyilvántartási rendszerek (kézi leltárkönyvek, nyolc pontos leírókartonok és mutatókartonok) erre az alapvetésre épülnek.
Az 1950-es évektől az 1970-es évek derekáig tartó negyed évszázadot Bodgál Ferenc és Lajos Árpád neve fémjelzi. Kettejük fáradhatatlan munkásságának köszönhetően 1962-ben, a megyei múzeumi hálózat megalapításakor már újra 5000 darabot számlált a gyűjtemény, amely az 1960-as évek végére további 5–6 ezer darabbal gyarapodott. A gyűjtőkör kiszélesedett: a történeti Borsod vármegye mellett az egykori Abaúj, Zemplén, Torna, Gömör vármegyék maradék területei is a múzeum látókörébe kerültek, a Hernád vonaláig. (Az onnan keletre eső részeken, például a Bodrogközben a sárospataki vár néprajzosai voltak ekkoriban illetékesek.) A gyűjtött tárgyak köre tovább szélesedett, és a hétköznapi élet egyszerű, díszítetlen használati tárgyai – mint a letűnőfélben lévő egykori paraszti kultúra utolsó emlékei – ekkor kerültek be először a raktárakba. Lajos Árpád a folklórral kapcsolatos tárgyakat, gyermekjátékokat, hangszereket gyűjtötte különös szeretettel, míg Bodgál Ferenc a népi fémművesség és a kovácsmesterség eszközeit szedte össze módszeres alapossággal.
1963-tól a megyei múzeumi központként működő Herman Ottó Múzeum gyűjtőköre hivatalosan is lefedte egész Borsod-Abaúj-Zemplén megye területét. Az 1970-es, 1980-as években kiépült tájmúzeumi (Zempléni Múzeum, Abaúji Múzeum, Gömöri Múzeum) és tájházi hálózat azonban továbbra is meghatározta a gyűjtés földrajzi kereteit. A gyarapodás üteme lelassult, ám szakmai szempontból az alaposabb és átfogóbb igények jellemezték a munkát. 1973-tól a Szabadfalvi József igazgatósága alatt működő néprajzos generációk egyéni kutatói érdeklődése meghatározta a tárgyi kollekció gyarapításának irányait is. Az 1980-as, 1990-es években Fügedi Márta a textil- és viseletanyagot, Vida Gabriella pedig a kerámiagyűjteményt gazdagította számos darabbal, illetve ők alakították ki e két gyűjteményi egység máig példás raktári és nyilvántartási rendjét. Viga Gyula a háztartási és konyhai eszközök terén, míg Kunt Ernő a fotó- és negatívtár, Cseri Miklós pedig a Népi Építészeti Archívum kapcsán végzett meghatározó jelentőségű gyűjteményi munkát. Ugyanakkor a kisebb tájmúzeumok, tájházak megszervezése kapcsán gyakran zajlottak átfogó, a hétköznapi élet használati tárgyaira és a gazdasági eszközökre is kiterjedő lokális, regionális gyűjtések ebben az időszakban.
Az 1990-es évektől kezdődően a múzeumok finanszírozásának megváltozott keretei befolyásolták a gyűjteménygyarapítási stratégiát is. A pályázati rendszerben a múzeumok inkább az előre tervezett, szakmailag előkészített, ám időben gyakran elhúzódó tárgyvásárlásokat tudják megoldani, és a műtárgypiac anyagi erejével és gyors reagálási képességével nem rendelkeznek. Így előtérbe került az egyes kiemelkedő, reprezentatív tárgyak illetve az összetartozó tárgyegyüttesek szerzeményezése. A mezőcsáti kerámia 1840–1910 közötti időszakának remekei és néhány nagyobb textilkollekció jelenti ennek az időszaknak a legfontosabb gyarapodását.
Az elmúlt tíz évben egy hosszú távú gyűjteményfejlesztési stratégia keretében a kézműves mesterségek szerszámai és a komplett műhelyfelszerelések állnak a gyarapítás középpontjában. Ennek megfelelően cipész-, kádár- és kerékgyártó műhelyeket vásárolt a múzeum 2000–2010 között, közülük többet teljes berendezéssel, bútorzattal együtt. Ezzel párhuzamosan a kiemelkedő, reprezentatív népművészeti tárgyak (elsősorban a matyó textilek) szerzeményezése is az elsődleges célok közé tartozik. Ezek körében újabb fejleményként már kortárs népművészeti alkotók munkái, illetve műtárgymásolatként újraalkotott darabok is gazdagítják a gyűjteményt.
A Néprajzi Adattár két törekvés eredményeként jött létre 1956-ban. A folklórgyűjtések és más néprajzi terepmunka-adatok egységes archiválásának szándéka már az 1920-as években felmerült, ám csak 1939-ben, a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárának megalapításakor váltak valóra az ilyen irányú elképzelések. Ehhez párosult az 1950-es években a közgyűjtemények egységes nyilvántartásának és új gyűjteményi rendjének központosított bevezetése.
E két szándék eredményeként alakultak meg valamennyi nagyobb vidéki múzeumban a szakágankénti adattárak. A Néprajzi Adattár egy kiegészítő segédgyűjtemény, amelyben dokumentumok találhatók: szöveges néprajzi adatok, gyűjtések, terepnaplók és feljegyzések, cédulák, rajzok és fényképek. 1961-től kezdődően az Istvánffy Gyula Honismereti Gyűjtőpályázat valamennyi néprajzi pályaműve is az adattár gyűjteményét gazdagítja. A múzeumban dolgozó egykori néprajzos kollégák (Bodgál Ferenc, Lajos Árpád és Szabadfalvi József) személyes tudományos hagyatéka is az anyag szerves részét képezi. Külön egységet alkot az adattárban a földrajzi névanyag, amely a gyűjtőcédulák mellett a kül- és belterület kataszteri térképeinek másolatait is településenként tartalmazza.
A Néprajzi Adattárban szerzői, cím szerinti és földrajzi cédulakatalógus segíti az eligazodást. 2007 óta a teljes gyűjtemény nyilvántartása digitális formában történik. Az adattár nyomtatott katalógusa 2002-ben jelent meg, kis példányszámú múzeumi kiadványként.
A Népi Építészeti Archívumot az 1980-as évek első felében hozta létre Cseri Miklós és Bánfalvy Ferenc. Borsod-Abaúj-Zemplén megye csaknem valamennyi településéről tartalmaz kartonra felragasztott fotókat, illetve kapcsolódó tervdokumentációkat, épületfelmérési rajzokat és kisebb számban térképeket. A fotók egy része a miskolci Herman Ottó Múzeum negatívtárának anyaga, más része pedig különböző társintézmények (pl. Néprajzi Múzeum, sárospataki Rákóczi Múzeum, Debreceni Egyetem Néprajzi Intézetének Archívuma) gyűjteményeiből származó, megyénkre vonatkozó tárgyú nézőkép. Ennek megfelelően a Népi Építészeti Archívumban tárolt adatok egy részének felhasználói- és jogdíjai a társintézmények határkörébe tartoznak. A gyűjteményegység előnye a könnyű kutathatóság és az egységes adatkezelés: a megye népi építészetére vonatkozóan jelenleg ez a legteljesebb adatbázis.