H-3529 Miskolc, Görgey Artúr u. 28.
(+36) 46/560-170/105-ös mellék
A gyűjteményben folyamatos a kutatószolgálat. Előzetes bejelentkezés alapján, egyénileg megbeszélt időpontban állunk a szakemberek, egyetemi hallgatók rendelkezésére.
A miskolci múzeum fennállása óta gyűjti a képzőművészet emlékeit. Az intézmény jogelődje, a Borsod-Miskolci Közművelődési és Múzeumi Egyesület többféle kulturális cél elérésére vállalkozott, melyek között a létesítendő képtár feladatai 1899-ben a következőképpen fogalmazódtak meg: „alapítsunk itt képgyűjteményt is, amelyen legyen ábrázolat necsak minden itt született és élt piktortól, hanem legyenek képviselve hazai művészeink is alkotásaikkal, hogy a szegény miskolci polgárnak effélék meglátásáért ne kelljen Egerbe, vagy Kassára menni.”
E célkitűzés megvalósításának érdekében több jeles egyéniség munkálkodott. Leszih Andor múzeumőr és Selyebi Kiss Lajos, a képtár első vezetője mellett Balogh Bertalan neve fémjelzi a gyűjtemény kialakulásának kezdeti időszakát. A kultúrmecénás MÁV tisztviselő, Balogh Bertalan egyesületi működése idején, az ő közreműködésével került megrendezésre 1899-ben Miskolc első képzőművészeti tárlata, melyen a Nemzeti Szalon 280 festménnyel mutatkozott be. Balogh nevéhez fűződik a nagy jelentőségű ún. felvidéki vándorkiállítások megrendezése is. 1906-ban, majd második alkalommal 1910-ben került sor az Eger – Miskolc – Kassa – Eperjes – Sátoraljaújhely – Debrecen – Gyöngyös útvonalat végigjáró képzőművészeti tárlatra, amely a korszak legjobb hazai alkotóinak válogatott munkáival ismertette meg a fővárostól távol eső felvidéki városok közönségét.
Az említett kiállítások jelentősége számunkra nemcsak a közízlés fejlesztésében ragadható meg. E tárlatok elsőként adtak alkalmat képzőművészeti alkotások vásárlására, s ezáltal a múzeumi gyűjtemény színvonalas megalapozását segítették elő. A gyarapodás ütemét azonban mindenekelőtt a városi polgárság nagylelkű felajánlásai határozták meg. Számos képzőművészeti alkotás, zömmel családi örökségből fennmaradt darab került múzeumi tulajdonba a miskolciak múzeumpártolásának jóvoltából.
A gyűjtemény összetételét a 20. század első felében leginkább a helytörténeti szempontok határozták meg. Az érdeklődés középpontjában elsősorban olyan művek álltak, amelyek valamilyen vonatkozásban Miskolchoz kötődtek. A térség képzőművészeti múltjának jelentős személyiségeitől éppúgy jelentős munkák kerültek múzeumi tulajdonba, mint az 1920-ig csak igen lassan kibontakozó, majd az azt követően hirtelen fellendülő képzőművészeti élet jelenének egyéniségeitől. Meilinger Dezső festőművész és Nyitray Dániel szobrászművész kezdeményezésére 1919-ben képzőművészeti szabadiskola nyitotta meg kapuit a városban, s ez a helyi törekvés tette lehetővé, hogy Miskolcon – az ekkoriban leáldozó nagybányai művésztelep helyére lépő, a nagybányai hagyományokat folytató – művésztelep alakuljon, amely 1921-től mint a Képzőművészeti Főiskola nyári plein-air telepe működött tovább. Az ideözönlő tehetséges fiatalok révén – akik Benkhard Ágost, majd Burghardt Rezső irányítása alatt rövid ideig itt dolgoztak –, valamint Lyka Károly és Réti István térségünk iránti elkötelezettségének, példát mutató szerepvállalásának hatására, és a helyi, illetőleg a városban megtelepedett művészek tevékenysége nyomán Miskolc bekapcsolódott a hazai művészeti élet vérkeringésébe. A Képzőművészeti Főiskola nyári művésztelepének rendszeres bemutatói, a Lévay József Közművelődési Egyesületnek 1924-től, a Miskolci Művészek Társaságának 1928-tól megrendezett tárlatai a múzeumi gyűjtemény színvonalas gyarapodását segítették elő.
A miskolci Minorita Rendház államosítása következtében jelentős barokk anyaggal kiegészült képzőművészeti kollekció szakszerű nyilvántartásba vételére 1953-ban került sor. Bodnár Évának, a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetőjének az akkor 267 darabot számláló gyűjteményre vonatkozó, tudományos igényű meghatározásai a későbbiekben is útmutatók maradtak.
„… ez az anyag a szó szoros értelemben gyűlt és nem gyűjtötték” – írja a képtárról Zsadányi Guidó, a képzőművészeti anyagot a 60-as évek elején kezelő tehetséges, fiatalon elhunyt munkatárs. Megállapítása a fent elmondottak ellenére is igaz, mert bár a „kínálat” a tervszerű gyarapodás előtt egyengette az utat, a múzeum szerény anyagi lehetőségei gátat szabtak a csak vásárlással végigvihető következetes koncepciónak. A gyarapodás ütemét továbbra is az esetlegességet mutató ajándékozások szabták meg.
A fordulat a 20. század közepétől következett be: Miskolc jelentős képzőművészeti centrummá fejlődött, országos rendezvények színhelye lett. Az 1955-től megrendezésre kerülő Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításokról és az 1961-től rendszeressé váló Miskolci Országos Grafikai Biennálékról történő minisztériumi vásárlások egy része, valamint a megyei és a városi tanács által megvásárolt művek zöme a Herman Ottó Múzeum gyűjteményét gyarapította. Ettől kezdve vált hazai viszonylatban is jelentőssé a képtár grafikai gyűjteménye, melyet a Magyar Nemzeti Galéria ajándékozás útján a birtokában lévő duplumokkal egészített ki. A kortárs magyar művészet kimagasló személyiségeinek műveivel gazdagodva ugyanakkor a tervszerű gyarapítás iránya is körvonalazódott.
Ezt az irányvonalat erősítették a Miskolchoz kötődő művészek ajándékozásai, ill. a tőlük való vásárlás is. 1975-ben F. Antal Elemér festő- és grafikusművész magángyűjteményéből 85 alkotást sikerült megvásárolni, többek között Nemes Lampérth József, Mattis Teutsch János, Uitz Béla műveit, melyek hiánypótló darabokként épültek be a múzeumi gyűjteménybe. Korábban a megye területén (Erdőbényén, Parasznyán, Szikszón) működő kisgalériák kortárs képzőművészeti kollekciója is a törzsanyag részévé vált. Köszönettel tartozunk Gergely Mihály írónak, aki értékes magángyűjteményét szülőföldjére hagyományozta, s az – a kisgaléria-mozgalom lecsengésével – múzeumunk gyűjteményét gazdagítja, valamint Lavotta Géza képzőművésznek, aki galériavezetőként az erdőbényei anyag gyűjtése és gondozása terén szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Az 1977-es év jelentős dátum a gyűjtemény történetében. A neves miskolci műgyűjtő, dr. Petró Sándor halálával a város tulajdonába, s egyúttal a Herman Ottó Múzeum kezelésébe került a felbecsülhetetlen értékű magángyűjtemény, amely fő koncepciója szerint a magyar képzőművészet történeti ívét az 1700-as évektől kezdődően a két világháború közötti időkig rajzolja meg. A Petró-gyűjtemény meghatározásában és gondozásában Végvári Lajos professzor jeleskedett, akinek hozzáértése, intézményünkben kifejtett két évtizedes tevékenysége mai napig jótékonyan érezteti hatását.
Hálával tartozunk a képzőművészeti osztályon hosszabb-rövidebb ideig dolgozó művészettörténészeknek, Dobrik Istvánnak, Goda Gertrudnak, Kárpáti Lászlónak, Kishonthy Zsoltnak, akiknek műtárgygyarapító tevékenysége, szakírói munkássága meghatározó szerepet játszott a gyűjtemény tényleges és szellemi arculatának kialakulásában.
Napjainkra a törzsanyag közel tizenhétezer darabot számlál. A emelkedett képzőművészeti részleg gyarapodása az eredeti célkitűzés szellemében történik. Továbbra is kiemelt feladatunknak tartjuk a térségben működő művészek jelentős munkáinak gyűjtését, de emellett fontos szempont a magyar festészet válogatott műremekeinek megszerzésével a művészettörténeti keresztmetszet gazdagabbá és teljesebbé tétele.
A gyűjtemény összetételét a 20. század első felében leginkább a helytörténeti szempontok határozták meg. Az érdeklődés középpontjában elsősorban olyan művek álltak, amelyek valamilyen vonatkozásban – alkotójukon és/vagy témájukon keresztül – Miskolchoz, illetve Borsodhoz kötődnek.
Miskolc képzőművészeti életének nyomai a 18. századtól kezdve bukkannak fel, ám a városban ez időben ténykedő képírók működéséről csupán írott források állnak rendelkezésünkre. A szerény kezdetek után a következő század sem bővelkedett mesterekben. 1818 tájától valószínűleg haláláig folyamatosan itt élt a sokoldalú, piktorként is tevékenykedő Wántza Mihály, az 1830-as évektől kezdve pedig Kraudy József is ellátott képírói feladatokat. A város első hivatásos festője, Latkóczy Lajos az 1860-as évek elején telepedett le a városban, s 1875-ig közkedvelt művészként itt dolgozott. A következő évtizedből csak Váncza Emma műkedvelő képzőművészi tevékenységéről van tudomásunk, ám az 1890-es években már képzett rajztanár-művészekkel lett gazdagabb a város.
A fent említett életművekből éppúgy jelentős munkák kerültek múzeumi tulajdonba, mint a 1900-as évektől kezdve lassan rendszeressé váló képzőművészeti élet további szereplőitől. Az önálló tárlaton bemutatkozó művészeink sorát a miskolci születésű Balogh József nyitotta meg, aki müncheni és nagybányai tanulóévei után tért vissza szülővárosába, és 1903-ban már mint érett művész adott számot tehetségéről. A következő évben került megrendezésre a helybéli festők első csoportkiállítása, ami azt jelzi, hogy a piktoremberek (művészek és műkedvelők) népesebb közössége egészen rövid idő alatt alakult ki a városban.
E művészközösség oszlopos tagja volt Meilinger Dezső festőművész és Nyitray Dániel szobrászművész, akiknek kezdeményezésére 1919-ben képzőművészeti szabadiskola nyitotta meg kapuit a városban. Ez a helyi törekvés tette lehetővé, hogy Miskolcon művésztelep alakuljon, amely 1921-től mint a Képzőművészeti Főiskola nyári plein-air telepe működött tovább. Az ideözönlő tehetséges fiatalok révén – akik Benkhard Ágost, majd Burghardt Rezső irányítása alatt rövid ideig itt dolgoztak –, valamint a helyi, illetőleg a városban megtelepedett művészek (Meilinger Dezső, Nyitray Dániel, Balogh József, Bartus Ödön, Bizony Ákosné Hosszúfalusi Róza, Kiss Lajos, Tomán Kálmán, Szontagh Tibor, Hajdú Béla, Döbröczöni Kálmán, Imreh Zsigmond, Csabai Kálmán és mások) tevékenysége nyomán Miskolc bekapcsolódott a hazai művészeti élet vérkeringésébe. Nem szakadtak el teljesen városunktól a Miskolcról elszármazott festők sem (Halász-Hradil Elemér, Gimes Lajos, Sassy Attila). A Képzőművészeti Főiskola nyári művésztelepének rendszeres bemutatói, a Lévay József Közművelődési Egyesületnek 1924-től, a Miskolci Művészek Társaságának 1928-tól megrendezett tárlatai a múzeumi gyűjtemény színvonalas gyarapodását segítették elő.
Gyűjteményünk mindenekelőtt összképét kínálja az 1945 előtti miskolci képzőművészetnek, ám egyes alkotók (így Bartus Ödön, Kiss Lajos, Sassy Attila) munkássága nagyobb hangsúllyal van jelen.
A második világháború után Csabai Kálmán, Döbröczöni Kálmán, Imreh Zsigmond biztosította a kontinuitást a művésztelepen, de mellettük már jelentkezett az új generációt képviselő Seres János. Az ötvenes évek folyamán települt a városba Barczi Pál, Feledy Gyula, Lukovszky László, Mazsaroff Miklós, Tóth Imre, Vati József. Az ő munkásságukat éppúgy kiemelkedően gazdag kollekció képviseli a gyűjteményen belül, mint az utánuk színre lépő Kunt Ernő, Lenkey Zoltán, Pető János életművét. Számosság tekintetében ugyan szerényebben, de fontos részét képezik a múzeumi gyűjteménynek Bozsik István, B. Szabó János, Keller Lívia, Klaudinyi László, Korkos Jenő, M. Kristóf Ágnes, Ruttkay György, Tellinger István, Várady Sándor, Zsignár István munkái.
Az 50-es, 60-as évekbeli miskolci művésztelep kivételes művészettörténeti jelentőségét adta a szabadosan működő sokszorosító grafikai műhely, amely oly sokakat vonzott ide, s tett szinte miskolcivá. Ilyen módon kötődött városunkhoz Kondor Béla is, akinek múzeumunk egy jelentősebb hagyatéki egységét őrzi.
Különleges helye van gyűjteményünkben a miskolci születésű Kmetty János alkotásainak. Noha a művész nem tartott kapcsolatot a várossal, 1960-ban, Fényes Adolf Terembeli kiállítása után – annak anyagából – harminc művet ajándékozott a múzeum számára. Példáját több helybéli művész is követendőnek találta, így Sassy Attila, akitől 1963-ban több mint félszáz alkotás került közgyűjteménybe. A 70-es években értékes hagyatékokkal gazdagodott az intézmény: az autodidakta, de kivételes tehetségű Ficzere László alkotásainak több mint kétszáz, a hasonlóképp jellemezhető Mokry-Mészáros Dezső munkáinak közel száz darabos kollekciója került a múzeum tulajdonába. A nemzetközi hírű grafikusművész, Szalay Lajos tusrajzait a 70-es évektől kezdődően gyarapította az intézmény, de műveinek kollekciója igazán csak 1990-ben, minisztériumi pártfogással vált jelentőssé.
Miskolc képzőművészetéről szólva a Herman Ottó Múzeum által hangsúlyosabban reprezentált, ugyanakkor a sajnálatosan már lezárult életműveket vettük számba. Noha kortárs képzőművészetünk támogatása, bemutatása és gyűjteményezése kiemelten a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum feladata, intézményünk fontosnak tartja a több mint száz éves múltra visszatekintő képzőművészeti gyűjtemény alapkoncepciójának következetes továbbvitelét.
Dr. Petró Sándor (1907–1976) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen szerezte diplomáját. Belgyógyászként, gyermek- és sportorvosként Miskolc népszerű és keresett doktora volt. Halála után örököse, Balázs Ernőné született Petró Mária illetékmegváltás fejében köztulajdonba adta fivérének budapesti és miskolci lakásában őrzött felbecsülhetetlen értékű képzőművészeti gyűjteményének jelentős részét. 1977-ben összesen 630 képzőművészeti alkotás, 1983-ban – Petró Mária halála után – újabb, 35 darabból álló képzőművészeti kollekció, valamint számos iparművészeti tárgy került a Herman Ottó Múzeum kezelésébe.
Petró doktor nem írt magáról műgyűjtői tevékenységét bemutató „önéletrajzot”. Erre vonatkozó ismereteink a műgyűjtőt személyesen ismerő szakemberek közléseiből és publikációiból származnak. E források alapján megrajzolható a 30-as évek végétől induló szenvedély egyre jobban felívelő vonala, melynek kezdőpontja a nyomdász édesapa mellett felcseperedő gyermek betű-, könyv- és grafikaszeretete, valamint a gimnazistaként beszippantott „múzeumi levegő” hatása, a miskolci múzeum igazgatójával, Leszih Andorral való ismeretsége. A kezdetben grafikákat gyűjtő Petró érdeklődése Leszih ösztönzésére fordult a helytörténeti vonatkozású festmények és emlékanyag felé, majd a bőségesen kínálkozó műtárgyvásárlási lehetőségek, s a sikeres orvosi praktizálással megteremtett anyagi jólét nyomán az 50-es évekre alakult ki a céltudatos gyűjtési koncepció, a magyar nemzeti művészet 250 éves történetét átfogó jelleggel felvonultatni kívánó törekvés.
A közel negyven év alatt összegyűlt kollekciónak a modern magyar műgyűjtés történetében elfoglalt helyét Végvári Lajos jelölte meg. A miskolci gyűjtemény a két világháború közötti időben kialakult magángyűjteményeknek a – specifikus szempontok szerint összeálló típus mellett élő – történeti vonalat meghúzó fajtáját követi. „A második világháború után formálódott két legjelentősebb gyűjtemény dr. Tompa Kálmán és dr. Petró Sándor kollekciója.” Ez utóbbinak „… jellege és színvonala a Wolfner-gyűjteményhez mérhető, azzal a különbséggel, hogy Munkácsy nem szerepel jelentőségének megfelelően, és Szinyei Merse megjelenése is valamivel halványabb. Ezt a két hiányosságot bőven kárpótolja a Petró-gyűjtemény sok más kiválósága” – írja Végvári professzor. A történetiséget a magyar képzőművészet nagyjainak egy-egy jellemző alkotásával megrajzoló kollekción belül mindazonáltal a szubjektivitás, a gyűjtő személyes ízlése is felismerhető. Az átfogó összképen belül nagy hangsúly helyeződik Ferenczy Károly, Egry József, Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar, s a kortársak közül Borsos Miklós művészetére.
Petró Sándor a műtárgyvásárlások – az azokat megelőző felkészülés és az olykor előforduló nagy melléfogások – során nyerte művészettörténészi szaktudását, de műízlésére bizonyára a vele kapcsolatban álló szakemberek (Bodnár Éva, Végvári Lajos) is jótékony hatást gyakoroltak. Könyvgyűjteményében – melynek egy része a Herman Ottó Múzeum könyvtárára hagyományozódott – a korszak minden elérhető művészmonográfiája, kézikönyve segítségére volt. Nem érezte kudarcnak a néhány esetben utólag kevésbé színvonalasnak, máskor hamisítványnak bizonyuló festmények vásárlását. Mint a forrásokból megtudjuk: „Elsősorban a kép mondanivalója érdekelte, a különleges és sajátos művészeti lelemény, és másodsorban vette tekintetbe a történeti értéket.”
A művészettörténész Henszlmann Imre unokaöccse, az orvostudományban jeleskedő Henszlmann Aladár 1939-ig, több mint tíz éven keresztül Miskolcon tevékenykedett. Segédorvosával, Petró Sándorral igen közeli ismeretségben állt. „Amikor Henszlmann professzor véglegesen Budapestre költözött, számottevő képzőművészeti gyűjteményének gondozását, gyarapítását Petró Sándorra bízta. Ez lett az alapja a későbbi Petró-gyűjteménynek” – olvashatjuk a Henszlmann egykori vejétől, Végvári Lajostól származó értesülést a Miskolc történetét tárgyaló monográfiában. Tudomásunk szerint nem maradt fenn a hagyatékban a műtárgyak származását összeíró lista, sem eredetre vonatkozó részleges feljegyzést nem ismerünk. A gyűjteménybe tartozó alkotások provenienciája után kutatva részben szóbeli közlésekre hagyatkozhatunk, részben a művészmonográfiákban reprodukált műveket kísérő információk, kiállítási katalógusok adnak támpontot.
A magángyűjtőktől való vásárlások és a hagyatékok felkutatása mellett fontos csatornáját képezte a gyűjteménygyarapításnak a kortárs művészekkel fenntartott eleven kapcsolat. Közvetlenül műteremből vásárolhatta a miskolci művészekén kívül többek között Czóbel Béla, Borsos Miklós, Szőnyi István műveit. Ez utóbbi alkotótól nemcsak saját művek, de egy Ferenczy-tanulmány vételével is gazdagodott a gyűjtemény.
A Bizományi Áruház Vállalat rendszeres művészeti képaukciói éppúgy további lehetőséget kínáltak a kollekció gyarapítására, mint Petró Sándor – az öt nyelven beszélő szenvedélyes utazó – külföldi útjai. Némiképp kedveztek továbbá a műgyűjtőnek a korszak politikai történései, mert amint azt megtudjuk: „A kitelepítések idején sok művet mentett meg az elkallódástól.”
A gyűjtemény – amely fő koncepciója szerint a magyar művészet történetének keresztmetszetét adja – valójában rendkívül sokrétű. Hazai nagy- és kismesterek számos kimagasló s olykor gyengébb alkotásai mellett másolatok, hamisítványok éppúgy részét képezik, mint külföldi mesterek munkáinak szám szerint kisebb egysége, vagy a néhány darabos kelet-ázsiai műtárgycsoport. A képzőművészeti alkotások mellett jelentős iparművészeti tárgyegyüttes (szelence, keleti szőnyeg, kerámia, metszett üvegtárgy, bútor), továbbá régi kotta- és hanglemez-kollekció is része volt eredendően a gyűjteménynek, amely ily módon a „gesamtkunstwerk” szellemét idézte, de kétségtelen, hogy egyetlen vonatkozásban sem volt olyan kerek egész, céltudatosan komplex, mint a történeti folyamatot megrajzoló festménykollekció.
A Petró-gyűjteménynek az 1700–1900 közötti időintervallumba illeszthető legjelentősebb darabjai a Herman Ottó Múzeum Képtárában, állandó kiállításon – a múzeumi törzsgyűjteménnyel vegyítve – tekinthetők meg.
