1999-ben az UNESCO közgyűlése február 21-ét az Anyanyelv Nemzetközi Napjává nyilvánította. A nemzetközi szervezet ezzel is fel kívánta hívni a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára.

A Földön több mint 6000 nyelvet beszélnek, ezeknek körülbelül a fele veszélyben van. Egy nyelv utolsó beszélőjének halála után a nyelv felelevenítése nagyon nehéz, ezért egy nyelvet akkor minősítenek veszélyeztetettnek, amikor a beszélők száma százezer alá csökken. A nyelvek kihalásának folyamata megállíthatatlannak tűnik, az UNESCO ezért tartotta feladatának, hogy ráirányítsa a világ figyelmét erre a jelenségre.

Banglades javaslatára a világnapot annak emlékére tartják, hogy 1952-ben – az akkor még Pakisztánhoz tartozó – Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, pedig a bangladesiek anyanyelve a bengáli. Február 21-én Dakkában a diákok fellázadtak az anyanyelv elnyomása ellen. A rendőrség összetűzött a tüntetőkkel, és öt diákot megölt. A bangladesiek akkor az anyanyelv napjává nyilvánították ezt a napot.

Az UNESCO felmérései szerint anyanyelv és identitás szorosan összefüggnek, az egyén teljesítményét idegen nyelvi környezetben a nyelv erősen befolyásolja. E probléma elsősorban olyan országokban jellemző, ahol több etnikai csoport él együtt. A megoldást gyakran a többnyelvű oktatás jelenti, melynek alapja legalább három nyelv – az anyanyelv, egy regionális vagy nemzeti nyelv és egy világnyelv – használata az oktatásban. A nemzetközi szervezet ezért kiemelt fontosságúnak tartja az anyanyelvű oktatás segítését az oktatás színvonalának emelése érdekében, továbbá támogatja a két- vagy többnyelvű oktatást, mint a társadalmi és nemi egyenlőtlenségek csökkentésének egyik eszközét, a nyelvileg sokszínű társadalom alapvető részét, ezen kívül hangsúlyozza a nyelvtudás fontosságát, mint az interkulturális oktatás alapját.

Az idei nemzetközi nap témája: a többnyelvűség előmozdítása az oktatásban és a társadalomban való befogadás érdekében. A nyelvek és a többnyelvűség elősegítheti a befogadást, ezért az UNESCO úgy véli, hogy az első nyelven vagy az anyanyelven alapuló oktatásnak már a korai években meg kell kezdődnie, mivel a kora gyermekkori gondozás és oktatás a tanulás alapja.

Forrás:

http://anyanyelvapolo.hu/februar-21-az-anyanyelv-nemzetkozi-napja/

https://en.unesco.org/commemorations/motherlanguageday

Nekünk, magyaroknak az anyanyelv mindig is többet jelentett egyszerű kommunikációs eszköznél vagy a kultúra hordozójánál: identitásunk, csoporttudatunk alapja, sőt önazonosságunk, énképünk fontos meghatározója. Jelentősége és megtartó ereje olyan sorsfordító történelmi időkben válik nyilvánvalóvá, amikor veszélybe kerül a nemzet integritása, mint például a trianoni döntés utáni traumatikus években. Az Anyanyelv Nemzetközi Napjáról való megemlékezésünket ezért azzal szeretnénk személyessé tenni, hogy felidézzük Miskolc két világháború közötti kulturális életének egy epizódját, nevezetesen azt, amikor különös módon egymásra talált a helyi kulturális elit és egy országos hírű szegedi író, régész, múzeumigazgató, Móra Ferenc. A híres Marjalaki-pince – és a jófajta avasi bor – nemcsak írókat és olvasókat hozott össze, de közreműködött a finn–magyar (nyelvi) rokonságtudat elmélyítésében is – ez utóbbinak szintén komoly (tudományos) bizonyítékait őrizték meg elődeink.

Kellemes böngészést!

A legszebb nyelv

— A Reggeli hírlap eredeti tárcája

Írta: Móra Ferenc

Nem tudom, mi okon, de való igaz, hogy kevés ember van megelégedve a keresztnevével. De
asszony tán meg kevesebb, ha csupa lány is. Nem kell messze menni példáért, mindenki találhat maga
körül Märyt, a ki nem akar Mariskára érteni és Pankát, aki jobban szeretné, ha Annabelnek hívnák. –
Persze csak a magunkformájú Józsefekre, Ferencekre, Erzsébetekre gondolok, akiket a mennyei
gelencsér hétköznapló polgári agyagból gyúrt. Hogy a kaolinból kiművelt nagy urak hogyan viselik az
Egbert, Fridolin, Walier, Eitel, Lajos, Jézus, Mária és a Thusnelda, Aloysia, Sigismunde, Barbara,
Berta neveket, azt én nem tudhatom. De úgy gyanítom, hogy ők meg legalább kiskorukban jobban
szerettek volna egyszerű Toncsik, meg Borcsák lenni. Mikor én ilyen előkelőségekről olvasok régi
kalendáriumokban, és modern személyi hírekben, mindig sajnálom szegényeket. Borzasztóan
megverhettek őket kiskorukban, míg valamennyi keresztnevüket megtanulták.
De nem erről akarok én most beszélni, hanem arról, hogy amilyen elégedetlen az ember a
keresztnevével, olyan elégedett az anyanyelvével. Nem bizonyos, hogy jól beszéli, majdnem bizonyos,
hogy rosszul írja (nem is csoda, mikor a miniszteri helyesírás más, mint az iskolai, ez megint más,
mint az akadémiai és ott is más a helyesírási regula a széptudományi osztályban, mint a
természettudományiban), – de azért meghitel rá, hogy a világon a legszebb a magyar. – Még pedig a
félegyháziaknak a félegyházi magyar nyelv, a hódmezővásárhelyinek a hódmezővásárhelyi és a
bajaiaknak a bajai. – Mert tudnivaló, hogy az mind más magyar nyelv, amire a bajai csak azt mondja
evetke, az a vásárhelyinek mókus, a göcsejinek meg kalempajszmadár. (A félegyházi ember csak az
állatkertből ismeri a mókust s ott a mosómedvét gondolja annak.)
Hát én ebbe nem merek beleszólni, mert nem igen tudom magam kiismerni a dialektusokban.
Különösen azóta, mióta pár esztendeje valami humoros elbeszélő-versemet olvastam fel a Petőfi-
társaságban. Ahogy véget ér az ülés és megkezdődik az amábilis konfuzió, oda jön hozzám Szász
Károly, a régi parlament elnöke és végtelen szeretetreméltósággal kapaszkodik a karomba:
– Tudod, Ferikém, a te dolgodat csak én tudtam igazán élvezni, mert én még a dialektusodban
is gyönyörködtem.
– Milyen dialektusban, kegyelmes uram? – kérdezem gyanakodva.
– Hát a kunságiban. Hiszen én is arról a tájról való vagyok, kisszállási születésű.
Még meg sem köszönöm a kegyelmes úr figyelmét, mikor már a vállamra teszi a kezét Raffay
püspök:
– Nagyszerű volt, kérlek, különösen nekem, mert én még a dialektusodban is gyönyörködtem,
amikor ezeknek a pestieknek botfülük van.
– Milyen dialektust gondolsz, méltóságos uram? – nevetem el magam.
– Hát a ceglédit. Hiszen tudod, én is ceglédi vagyok.
Ha most már ehhez hozzáteszem, hogy én mindig úgy tudtam, az én dialektusom szegedi,
holott olyan passzionátus nyelvész, mint Szász Károly, kisszállásinak érzi és olyan tudós ember, mint
Raffay püspök, ceglédinek, akkor mindenki láthatja, hogy milyen komplikált dolog az a dialektus.
Hát még a nyelv, mint olyan! Éppen arról akarok én most egy történetet elmondani.
Van nekem egy berlini filológus jóbarátom, akivel valószínűleg halálos holtunkig jóban is
maradunk, mert elég messze élünk hozzá egymástól. Német ember, de szépen beszél magyarul, mint
én, mert ő szótárból tanult magyarul és a szótárban csak szép szavak vannak. A háború előtt járt itt
Magyarországon, akkor barátkoztunk össze és azóta áll közöttünk a disputa arról, hogy melyik a
világon a legszebb nyelv. Ő tudniillik azt mondta nekem, hogy a verseim sokkal szebbek volnának, ha
németül írnám, őket, mert az sokkal dúsabb nyelv. Amire én azt mondtam, hogy nem dúsabb, csak
pazarlóbb. Három szót veszteget arra, amire az én hazám nyelvének elég egy. – Én azt mondom,
„szeretlek“, ő azt mondja: „ich liebe dich“. Beismerte, hogy ez igaz, de akkor meg azzal kérkedett,
hogy a német dallamosabb. No itt már gyerekjáték volt győznöm. Csak ezt a szót kellet kivágnom,
hogy: alelőlülő! Mi ehhez képest a nemet Vicepräsident, vagy zweite Vorsitzende! Akkor már a tót is
dallamosabb, mint a német. – Sőt olyan dallamos nyelv talán nincs is több a világon. Mert csak tótul
lehet ilyen dallamos verssort leírni: „sztcs, prszt, szksz, jrk“.
No már most kapok én ettől a német barátomtól a napokban egy levelező lapot. Rá van
ragasztva egy magyar lap vezércikkének a kivágott, címe: Elnemzetietlenedés. És alá van firkantva

szelíd malíciával: „Elismerem, hogy önnek van igaza: ilyen kimondhatatlan szava csak a magyarnak
lehet. Éljen a szép magyar nyelv!“
Hát most már mit feleljek erre? Megírjam neki, hogy ez a legkönnyebben kimondható magyar
szó, mifelénk mostanában nem is hallani mást? Eh, csak nem hintem el a destrukció magvait a német
szívekben is!
Nem magyaráztam semmit, nem is vitatkoztam, hanem válaszul elküldtem neki azt a
nyelvészeti mesét, amit én még filozopteréveimben hallottam. Természetesen én természetrajzos
filozopter voltam, tehát a nyelvész-filozopterek rovására anekdotáztunk. (– Gondolom, most is így van
ez, a technikusok az orvosnövendékek fejét verik be és a nyelvészek a természetrajzosokét.)
– A hottentottáknál (Hottentotten) sok az erszényes patkány (Beutelratte). Meg is szelídítik
őket és ketrecben (Kotter) tartják, mint nálunk a tengerinyulat. A ketreceknek lécfödelük van
(Lattengitter), amely vihar (Wetter) ellen védi őket. Tehát ilyen ketrec neve németül
Lattengitterwetterkotter s a ketrecbe zárt patkány Lattengitterwetterkotter-Beutelratte.
Hát egyszer elfogtak egy merénylőt (Attentäter), aki meg akart gyilkolni egy szegény
hottentotta anyát (Hottentotten mutter), pedig az istenadtának két hebegő, hülye gyereke is volt
(Stottertrottel). Az anya neve tehát Hottentotten stottertrottel mutter, míg a merénylőt ez esetben a
német egész röviden hottentottenstottertrottelmutterattentäter-nek nevezi.
Mondom, a merénylőt elfogjak, (mert a hottentották vadak és elfogják a merénylőt) és
bezárják egy patkányketrecbe (Beutelrattenlattengitterwetterkotter), ahonnan azonban másnapra
megszökött. Egy rendőr azonban lefülelte és cipelte büszkén a falu bírája elé.
– Na, mit hozol, te Ökolonkulu? – kérdezte a bíró. (Hottentottáéknál így hívják az ,,András“-
t.)
– Hozom a kétlábú Beutelratte-t.
– Melyiket?
– Az attentäterlattengitterwetterkotter-beutelrattet.
– De miféle attentätert.
– Hát a Hottentottenstottertrottelmutterattentätert.
– Ej, de sokat beszélsz, te szamár. Hiszen (ezt egyszerűen úgy is mondhattad volna, hogy
elfogtad a Hottentottenstottertrottelmutterattentäter gitterwetterkotterbeutelrattet.
Hát mégis csak a német a legszebb nyelv a világon.

MÓRA-PLAKETT (HOM Történeti Tár, Tárgyi Gyűjtemény), fotó: Mészáros Viktória

Lauri Kettunen magyar nyelvű rigmusai, melyeket Marjalaki Kiss Lajos pincéjében költött, Tauszig Mária és Leszih Andor kísérőlevelével. Ltsz.: HTD. 76.1144.1.1–4.

HIREK

Mit tanítanak a finn iskolákban Magyarországról. 

Megjelent  a Miskolczi Napló 1921. évi november hó 2. számában:

Nagyon sok rosszat tanítottak rólunk a külföldi iskolákban a háború előtt és a háború után.
Most olyan jól esik hallanunk, hogy van valahol a Keleti tenger partján egy rokonnép, amely
szeretettel és az ellenséges agitáció kereszttüzében is elfogulatlan igazsággal emlékezik meg rólunk
magyarokról. A kultuszminisztérium által kiadott Néptanítók Lapja közli az alábbi meghatóan kedves
történetet:
Egy magyar tanító utazgatott a finn vidékeken. Kuppio táján egy finnországi tanítóval
beszélgetett, aki úgy vázolta azt a tantervet, amely a finn iskolákban Magyarország ismertetését tűzte
maga elé célul:
– Az anyanyelv keretében 3-4 olvasmányt tárgyalunk a magyar földről, dicső múltjáról,
népének szokásairól és munkaszeretetéről. Vannak képeink a magyar pusztáról és minden évben
legalább 2-3 órán át elbeszélgettünk a legnagyobb testvérnépről, amely az Alföldön telepedett le.
Vannak népdalaink is a magyar földről. A földrajzban a szomszédos országok után azonnal
Magyarországot vesszük. A történelemben sokszor megemlékezünk a magyar népvándorlásról, a
honfoglalásról, a magyaroknak a törökökkel folytatott harcairól, Hunyadi dicsőségéről, a magyar
szabadságharcokról és Magyarország mai állami berendezkedéséről.
Reméljük, hogy minél előbb megismeri ennek a sokat szenvedő népnek erényeit az egész
világ. A sok veszteségben legalább ennyi legyen a nyereség. Megismerik a magyar népet és akkor
majd jobban meg is fogják becsülni.

Leszih Andor: Móra Ferenc és Miskolc (Ltsz,: HTD. 84.48.27.1.)

Móra Ferenc a szív és a lélek embere és írója volt. Mikszáth és Gárdonyi mellett ő volt a magyar irodalomban, aki igazán tisztán, kitárt lélekkel és érző, meleg szívvel tudta meglátni a magyar embert, de ő a maga klasszikusan tiszta és derűs írásaiban, finom humorral átszőtt bölcs gondolatmenetében és világszemléletében értékekké, művészetté formálta át a mások által is talán észrevett, de kellőképpen ki nem értékelt emberi dolgokat és szíve melegével közelebb hozta a magyar embert az olvasóhoz. Mindig a legnagyobb művészetet és gyönyörűséget nyújtja nekünk a legegyszerűbb és így legigazabb formában; mert a mesterkéltség és cifraság mindig valami hiányosságot takar – akár szerkezetit, akár érzésbelit. Móra igazságának nem kell forma, stílus. Szív kell, lélek kell hozzá meglátni, megérezni és őszinteség megírni merni. Mert őszintének lenni nagy merészség. Mi emberek úgy félünk őszinték lenni, a nagy nyilvánosságnak leplezetlenül feltárni érzéseinket, félünk, hogy kisebbeknek fognak minket nézni. Móra nem félt és éppen ezzel lett naggyá. Nem könnyű dolog őt röviden jellemezni. Vagy lehet-e egy lelket, mely az élet ezerféle változatában ezerféle érzésre ad visszhangot, egy szóval jellemezni? Mikor az ember őt olvassa: mosolyog, nem viccen nevet, de a lelke mosolyog az embernek, a lelke, mely szinte fürdik a derű gyönyörűségében. Aztán a mosolygáshoz olyan közel áll az, hogy az érző lélekből kibuggyan a szeretet könnye is. Móra alakjai ilyen megmosolyogtató és megsirattató, szívünkhöz nőtt szegény, aprósorsú, nyitottszívű, mindennapi kis emberek, amilyeneknek milliói élnek ezen a magyar földön s akiket csak Móra szívén át látunk meg s akiknek egyszerű mondásaiban csak vele együtt fedezzük fel a bölcsességüket s lelkükben, szívükben a megbecsülendő emberi értékeket.

Móra nemcsak írásaiban, de az életben is ilyen szív és lélek ember volt. Ezért szerettük meg mi miskolciak is, mikor itt járt felolvasásokat tartani, vagy errefelé jártában pár napot itt pihenni.

Legelőször 1905 évben volt itt Miskolcon. A Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége tartotta itt akkor a közgyűlését. Ő Kulinyi Zsigmondról, a szövetség elnökéről tartott emlékbeszédet, amit a Miskolczi Napló több folytatásos cikkben közölt is. Az ünnepség után egy nagy társasággal együtt jött be a múzeumba. A Közművelődési Egyesület főtitkára az ebéden nagy beszédet mondott a magyar beszéd és magyar írás tisztaságáról. Politikai közéletünknek egyik, mindig a fórumon forgolódó, úgynevezett „tekintélye”, aki szeretett a főtitkárral ungorkodni, észrevette, hogy az akkoriban még kiállított Betalli-féle tengeri kagyló- és csigagyűjteményünk némelyik darabján véletlenül rajta maradt a gyűjtő – német szövegű – meghatározó cédulája. Gúnyos hangon esett neki a főtitkárnak, hogy egy magyar közművelődési egyesület múzeumában németül oktatjuk a látogatókat. Múzeumunk akkor még csak hat éves volt, tekintettel az ajándékozó és miskolci családja nagy tekintélyére, ezt a következő években úgyis raktárba helyezett és Miskolcot közelebbről nem is érdeklő, egyébként értékes, nagy gyűjteményt ahogy megkaptuk, úgy állítottuk ki ideiglenesen, hiszen a tengeri csigákhoz itt senki sem értett (évek múlva határozta meg a Nemzeti Múzeum szakértője). – Hát bizony egy-két német szövegű cédula ott maradt a kiállítási szekrényben. Akkoriban még kezdő fiatal ember voltam, négy éve, hogy bejártam a múzeumba, hápogtam valamit a díszes társaság előtt, de hát ki hallgatott rám? A jólelkű Móra az egymásnak akaszkodó két úr minden mérgét az ő felejthetetlenül bájos-derűs-bölcs mosolyával lecsillapította, szerényen megjegyezvén, hogy az ilyen idegenből kapott és idegen vonatkozású gyűjtemény darabjainak némelyikén rajta maradt német szövegű cédulák miatt még nem esett sérelem a magyar nemzeten és csak egy ideiglenesen kiállított gyűjtemény ideiglenes feliratairól van szó. Szavában nem volt semmi nagyképűség, sem a laikust kioktatni akaró fölény, sem az, hogy ő most egy alig pár éves múzeumot akar jóindulattal megvédelmezni. Olyan természetes volt az, mint amilyen természetes volt ő minden tettében és szavában haláláig. Még csak azt sem éreztem, hogy meg kellene ennek az embernek köszönni ezt az érettünk való kiállást. Később, mikor aztán teljesen megismertem, tudtam meg, hogy ez és így volt ő igazán Móra, és ha megköszönöm, kellemetlen diszharmónia rontotta volna meg azt a tiszta érzést, ami akkor minket betöltött.

Igazán azonban 1908-ban Kolozsváron ismertem meg, mikor ott a vidéki múzeumőrök részére egy kéthetes régészeti tanfolyamot rendezett a Múzeumok Főfelügyelősége. Posta Béla tanfolyamvezető egyetemi tanár engem Móra Ferenccel egy szobába osztott be a csendes Páris utca egyik kis emeletes házának szobájába. A tanfolyam kezdő napján az én vonatom korán reggel érkezett Kolozsvárra, azért már jó előre írtam neki egy mentegető levelet, hogy korán fel fogom zavarni. Ezt írta rá: „Ami a korán való érkezést illeti, azzal is lekötelez, idejében fel fog ébreszteni. Mi vidéki múzeumőrök kénytelen kelletlen sokoldalú emberek vagyunk s nincs benne meglepő, ha ön most ébresztő gyanánt fog szerepelni.” A kolozsvári két hét nekem felejthetetlen maradt egész életemre. Reggeltől estig együtt voltunk. Megismertem, beleláttam a lelkébe, s az első perctől kezdve éreztem szívének, barátságának a melegét. Múzeumról, régészetről is beszéltünk eleget, de annál többet a családról. Kisleányáról, a műveiben is sokszor említett Pankáról. Szívét sohasem láttam olyan kitártnak, mint mikor róla volt szó. De ebben az érzésben nem volt ám semmi túlzás, amint ez már fiatal szülőknél általában szokott lenni. Ez is olyan tiszta, természetes és szemérmetesen szerény volt, de azért is, mert igen nagy és mély érzéssel telített szeretetét szemének a mosolygásával, egy tekintetével teljes egészében ki tudta fejezni. Éppen ez az egyszerű kifejezési mód, ez a szavak nélküli beszéd mutatta az érzés értékét.

Aztán jött a háború, megakadályozta, hogy találkozhassunk. „Mióta utoljára láttuk egymást – írja – szép csöndesen egészen megfehéredtem s közel se vagyok az a hetyke legény, akinek az újévi Új Idők-ben való képem mutat. A háború nagyon megalázott és meggyötört. Amióta ég a világ, még nem feküdtem le azon a napon, amelyiken felkeltem. Este héttől, amikor a könyvtárból hazaszabadulok, hajnali háromig a redakcióban ülök s 10-kor már benn vagyok a hivatalban, se férj se apa nem tudok lenni s másokért őrlődik fel az életem.” Mikor regényt írt (1922) ezt írta nekem: „Most már tudom, hogy terminusra regényt szállítani olyan kínszenvedés, amit Dante kifelejtett a Poklából. Az én hajszolt életem mellett különösen vakmerő vállalkozás volt s csak úgy bírtam vele elkészülni, hogy erre az időre a hivatalomon kívül teljesen kirekesztettem magam az emberi társadalomból, közben ért a jubileumom híre, amit nem tudom melyik csirkefogó kollégámnak köszönhetek. Sajnos a sajtójubileumot nem tudtam megakadályozni, de itthon minden ünneplő szándékot leintettem. Soha nem tudtam, mi van azon ünnepelni való, hogy valaki dolgozott. Hát mi a fenét tudnánk csinálni az életünkkel, ha nem dolgoznánk? Aztán hogy az ember húsz esztendeig ír? Tudod, Andorkám, én nem vagyok túlságosan materialista lélek, de azért azt tartottam mindig, hogy ha valaki a kenyér árát a felével olcsóbbá tudná tenni, az nagyobb ember volna, mint Shakespeare, Goethe sőt Jack London!” Azon a papíron írta a levelét, amely a kézirat „kutyanyelve” volt. 256 ilyen félíven írta a regényét. „Láthatod, fizikai munkának is istentelen volt.” Nem csoda, hogy az öregedés gondolatának a súlya ránehezedik a lelkére. Erről is ír a leveleiben: „Öregszel-e már pajtáskám? Én már ősz hajjal sem sokáig győzöm, úgy vedlek, mint tavasszal a borz, csak sajnos nálam nem jön sötét a fehér helyett.”

Háború után többször jött fel Miskolcra, erre vezető útja közben is kiszáll itt, pihenni. Felolvasást tart a Miskolci Gazdakörben. Csodálatos varázsa volt az előadásainak. Minden szónoki, előadói póztól nagyon távol, egyszerű, közvetlen beszélgetések voltak ezek, a melegszívű, tettetés nélküli egyszerű igaz ember megnyilatkozásai. Ünneplők rajongják körül, alig tud időt szakítani, hogy bejöjjön egy kicsit a múzeumba, de kis irodám látogatói jönnek, a múzeum barátai, jóakaró segítőink, s ahogy elkezd beszélni, ahogy csak ő tudott beszélni, szűk lesz a szoba s mi újra egy felejthetetlen Móra-előadást sorozhatunk életünk szép élményei közé.

Ő ugyan sohasem sietett, de a miskolci napjait különben is mindig pihenésnek tekintette. Egyszer annyira elkényelmeskedte az időt, hogy igazán csak percek kérdése volt: kiérünk-e még az autón az állomásra. A sofőr szemében láttam a választ, hogy alig hihető. Túlsebesen robogó kocsink még távol az állomástól, a régi tüzérlaktanya előtt „leáll”, s míg a vezető motort nyit és keresi a hibát, dermedten nézek Mórára: mi lesz? „Kimegyünk délután Lillafüredre, vagy mögállj csak – mondja – inkább Tapolcára.” Ez a maga egyszerűségében kedvesebb volt neki. Éppen olyan nyugalommal mondta ezt, mint amikor a mégis elért, de már mozgó vonatra fellépve mondta: Hát nem mögyünk. Pedig láttam a szemén, hogy jobban szeretett volna még egy délután pihenni. – Az sem izgatta, mikor egyik előadása előtt egy negyedórával az öltözéshez kipakolva észrevette, hogy fehér ing helyett véletlenül tarkát tett be otthon a táskájába. Mikor felajánlottam, hogy autón hazamegyek egy fehér ingért, dehogy engedte! – Majd összébb fogom a kabátomat, hogy a közönség ne lássa. Úgy is tartotta előadása alatt, de azért bevallotta, hogy egy kicsit kellemetlen érzés volt. Beszédén azonban semmit sem lehetett ebből észrevenni. – Ezeket az apróságokat csak azért említem meg, hogy az ő végtelen nyugodt magatartására rámutassak. Ilyen volt mindig, mindenben. Erről eszembe jut, hogy mikor a következő évben Nizzában járt, onnan küldött képeslapjára ezt írta: „A világ legzajosabb városából szeretettel köszönt a világ legcsendesebb vándora.”

Az előbb említett ing-eset 1929. évben történt. A Közművelődési Egyesület rendezte az előadást a zeneiskola nagytermében. Ezen a Mennyei mécsek című darabját olvasta fel. Bank Sándor, az egyesület igazgatója méltatta és jellemezte őt, mint a magyar irodalom nagy értékét.

Ebben az évben még egyszer volt itt, amikor a Dunántúli Városok Kulturális Szövetsége itt tartotta a közgyűlését s azon itt volt a közoktatási miniszter, Klebelsberg Kuno is. Móra is felszólalt. Akkoriban jelent meg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által készített szervezeti szabályrendelet a vidéki múzeumokról. Azt mondta Móra, hogy ez olyan, mint amikor ő elment Szegeden az Alsóvárosban lakott borbélyához, látja, hogy a borbélyműhely ajtajára egy nagy üres fazék van felakasztva, amelyen egy nagy cédula lógott, ezzel a felirattal: decincingálás. Kérdezi a borbélymestert mi ez? T. i. akkoriban jelent meg egy miniszteri rendelet, hogy minden ollót, borotvát használat előtt fertőteleníteni, dezinficiálni kell. A mester azt mondja neki: Nincsen abban semmi, uram, de hát a törvény rendeli, az írás meg írás! Csak csináljuk tovább, úgy, mint eddig. Hát ilyen az új múzeumi törvény is. Mikor elmondta, Klebelsberg nevetett rajta a legjobban.

Móra nem hajszolta a látnivalókat és az ú. n. érdekességeket. Nyugodtság jellemezte mindenben. Pihent már itt Miskolcon, beszélgetett ismerősei, barátai körében. Láttuk rajta, hogy megszerette Miskolcot, lehetetlen is, hogy ő, a melegszívű, emberszerető magyar ember ne szeretett volna mindenkit. Az még csak természetes, hogy mi, akik mellette lehettünk, halálig szívünkbe zártuk őt. El nem felejthető ünnep volt számunkra a vele való együttlét. Soha sem felejtjük el azokat a napokat, órákat sem, amikor Marjalaki Kiss Lajos kedves barátunknak – a középkori Miskolc adatai szakavatott kutatójának és feldolgozójának – avasi pincéjében vele együtt lehettünk és ez a nagy szeretet késztet minket arra, hogy legutolsó ittlétének – 1933. május 16. – emlékezetére azóta minden év május 16-án ott összegyűlünk, róla kisebb felolvasás, előadás, megbeszélések keretében megemlékezünk, elővesszük a leveleit, emlékeit, azokat a kedves fényképeket, amiket a Mórát nagyon szerető és szintén az ő baráti köréhez tartozó Tauszig Mária tanárnő vett fel, nézzük a pince falán elhelyezett emléktáblát, melyet a házigazda Marjalaki Kiss Lajos készíttetett (ezzel a felirattal: Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc), vagy felidézzük azt a kedves kis esetet is a Kinizsi nevű cigány fiúval, amit M. Kiss Lajos megírt a Kohó 1954. évi számában. Gáspár Mihály múzeumi altiszt, aki elejétől kezdve s akkor is ott volt velünk, már veszi elő a poharat, amiből Móra ivott s amit azóta is őrzünk. Emlékeit a múzeumnak szántuk, hogy ott legyenek bizonyságtevői annak, hogy szerette a miskolciakat, ismerőseit, barátait s Miskolcot.

Leveleit nagyon nehéz olvasni. Apró, gyakran egészen összevont, néha csak egy kis ponttal vagy vonáskával jelzett betűit sokszor alig lehetett kisillabizálni. Nevetve emlegette azt a régi anekdotát, hogy az ő írását is el lehetne küldeni a patikába, ott talán vagy elolvasnák, vagy mint receptről orvosságot készítenének róla. Egyszer megtréfált minket. Ungváron járt és onnan írt nyolc miskolci ismerősének nyolc levelezőlapot, de úgy, hogy folytatólagosan, meg nem szakítva írta a szöveget a lapokra, valami kis célzás mindenik lapon volt ugyan a megcímzettre, de az egészet csak úgy tudtuk elolvasni, hogy össze kellett gyűlnünk s a lapokat egymás mellé rakni. Amint írja ezzel az volt a célja, hogy „még egyszer gondoljatok rám mindnyájan, akik olyan kedvesek voltatok hozzám.”

1933. október havában, tehát halála előtt négy hónappal jött aztán a szomorú levelezőlapja, az arcképével. Kertjében egy széken ülve, teljesen lesoványodva, hosszú házikabátjában ábrázolja a kép. Ezt írta alá: „Andorkám, abbénak úgysem láttál még, hát nézz meg jól, mielőtt püspök lenne belőlem.” 1934. február 8-án halt meg szegény.

Még abban az évben október 20-án a szegedi Dugonics Társaság s a mi Lévay József Közművelődési Egyesületünk itt Miskolcon Móra-emlékünnepet rendezett a soha el nem felejthető nagy magyar író s az áldott lelkű, melegszívű jó barát emlékezetére.

Miskolcon az irodalmi élet kialakulása akkoriban már megindult, mikor Móra a 20-as 30-as években itt járt. Volt közművelődési egyletünk, annak pár évig irodalmi folyóirata is, voltak szépirodalmi dolgokat közlő helyi lapjaink, volt olvasóközönségünk. A felolvasásain tapasztalt nagy érdeklődés, az irányában megnyilatkozó nagy szeretet azt bizonyították, hogy tényleg nagyon szerették őt, amit ki is lehetett olvasni a hallgatók csillogó szeméből. Akik addig csak írásaiból szerették Mórát, most mint embert is megszerették, ittléte kétségtelenül nagy hatással volt a város szellemi életére is.

Neki a haladó szellemű, szociális igazságokat, az emberszeretet-kereső melegszívű embernek nagyon fájhatott a régi világnak sok, sürgős orvoslást kívánó, sőt segítésért kiáltó sérelme. Derűs, humoros írásaiban figurázta ki a magyar népet nyomorba kergető földesúri, társadalmi, politikai elnyomás keserveit, hatását, cselekvő és szenvedő alakjait. Ennek a szegény népnek a nyomorúságát, életét látjuk az ő megnevettető derűs írásaiban. Ha nevetve tesszük is le a könyvét, az egész akkori társadalmi élet szomorú képe – tanulságképpen – a lelkünk mélyén marad. Mórának a derű mellett ez volt a nagy célja és érdeme is.

Móra saját portrés levelezőlapja Tauszig Máriának

Most beszéljünk Móráról az ásató régészről és a múzeumi igazgatóról.

Messze távol állott az ú. n. íróasztali tudósoktól, akik könyvtárakat összekutatva csak analógiákat, elméleteket keresnek. Nem szerette a leleteknek sivár felsorolását. Nagy írói és múzeumi elfoglaltsága mellett kevés régészeti tanulmánya jelent meg. Nagyon szeretett ásatni, azt mondhatnám, valóságos szenvedélye volt ez, ha őt, a bölcs és nyugodt méltóságú embert egyáltalában meg lehetne gyanúsítani azzal, hogy bármiféle szenvedélye is lett volna. Úgy tudom, 100-nál több népvándorlás kori temetőben 4000 sírt ásatott fel, azokívül sok őskori települő helyet. Pihenés volt neki agyonrobotolt életében egy-egy ásatás, mikor múzeumi, írói, szerkesztőségi íróasztalát, felolvasási gondjait, nagy népszerűségével járó társadalmi kötelezettségeit elfelejtve kivette magát Szeged mérhetetlen történeti kincseket magába rejtő nagy határába ősöket ásatni s mindegyik sírból tudományt, új adatokat, új megfejtéseket keresni. 1912-ben írja nekem: „Egy jó fogás még maradt a Kremenyákból a múlt évről, azt most kell megmentenem, mert az uraság szét akarja hordatni. Így hát ásatok államsegély nélkül, ázva, fázva, nyakig sárban, csak szombaton jövök haza melegedni, megmosódni… ebben az embertelen őszben.”

A kenyeret adó föld történetét kutatta ő elsősorban, nem a régi tárgyak csodálatos formái ejtették régészlázba, a magyar bölcs kereste a kiegészítő színeket ahhoz a képhez, amit ő a magyar föld szegény embereiről olyan igazán megírt. Mert sokat látó szemei elől eltűntek az évszázadok, évezredek, térben és időben összeolvadt minden, amit meglátott, a sírokban rejlő régi múlt s a sírt ásó jelen magyar képében. Roppant áttekintő, felértékelő ereje és képessége volt. Ebben a munkában nem ért rá apró részletekkel, kis értekezésekkel bíbelődni. A szépen elskatulyázott sírleletek ezreit majd valaki gondosan feldolgozza, neki minden arra volt jó, hogy a nagy lényeget meglássa. Sokat olvasott, kiváló és vérbeli régész volt, bár ő mindig azt mondta, hogy az írók azt állítják róla, hogy régésznek kiváló, a régészek pedig, hogy mint író milyen nagy.

Mint múzeumi igazgatót is a szív és lélek jellemzi. Mindig azt tanította, hogy a múzeum mindenkié, de aztán ő oda is vonzott mindenkit a múzeumához. Tőle tanultuk, hogy a kisdiákot éppen olyan szeretettel és készséggel kell segíteni, mint a tudós kutatót. Nem a szellemi kiváltságosaké tehát a múzeum, a könyvtár, de mindenkié, sőt, mivel a tudós el tud a maga lábán járni, a múzeumi igazgató a járni nem tudókat segítse. Írásaival a múzeumot is népszerűsítette. Hányszor fürdött meg a lelkünk az ő humorának derűjében, mikor a múzeumi eseteit olvassuk. Nem kitalálások, tényleges valóságok voltak ezek. Máshol is megtörténnek ilyenek, csak éppen Móra-szív és Móra-megfigyelés kellene hozzá meglátni és felcsipegetni az életnek ezeket az apró finomságait, bölcsességeit, vagy emberi tökéletlenségeit, és Móra-toll úgy megírni tudni, hogy léleknevettető remekmű legyen belőlük.

Mint múzeumi igazgatónak ezerféle dolgot kellett elvégezni. Meg is írta ezt az elődje, Tömörkényi halálakor: Mert sajátos hivatal egy vidéki múzeumi igazgatóé, még ha egy méreteiben oly hatalmas és anyagában oly gazdag intézetnek élén áll is, mint a majd százezer kötetes s évente 70-80 ezer embertől látogatott szegedi kultúrpalota. Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és néha ajtónyitogatás. A szegedi kultúra képviselője az európai kultúrközösségben, kisdiákok útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák készítésében. Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és maga rubrikázta papirosokon ötven filléres tintásüvegek számadója. Köszönőleveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a városi számvevőségtől. Az argentínai kormánnyal indián nyílhegyeket cserél halbicskákért és egy hétig jár a nyakára Lúdlábú Pap Illésnek, aki néha doktor utriuszkve juris, hogy nem baj, ha bolondnak nézi is, de azért adja neki azt a bronz karikát, amit az eke szántott ki a földjén és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja mindenki, mint az „ilyennek is kell lenni” embert, ha az intézet dolgairól beszél, de mindenki elvárja tőle, hogy tudjon minden földalatti és földfeletti dolgot. A város szélén egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy, cédulát küld a tekintetes kurtuligazgatóságnak [!], hogy tessék annak a másik oldalára felírni: melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb hegy és hányszor nagyobb a Hold mint a Föld? Keresztülutazik a városon egy holland miniszter, annak meg kell mutatni a kultúrpalotában a pincétől a padlásig mindent, hadd vigye el a hírünket, és mire a nagy úr beírja a nevét a vendégkönyvbe, akkorra már ott istenkedik Tót Vera Ángyó az átokházi pusztáról, hogy a lelköm tekintetös úr mutassa mög neki a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol az Andris gyerök raboskodik, segítse haza a jó Isten mentől előbb. Egy belvárosi kávéházban összedisputálnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a tekintetes igazgató urat, aki a szuterénban avar kengyeleket rak az alumínium fürdőbe, felkérik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön, hogy hányban halt meg Mátyás király, de már ha itt van, talán méltóztatik emlékezni arra is, mikor akasztották fel Gyömbér Pált? Fogadtunk, tetszik tudni, és nagyon drukkolok. Sári János bátyánk, a kiváló hentesmester és városatya, aki annyit szemére terítette a közgyűlésen a magisztrátusnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik belőle, hanem a zsenialitási eszmeerő” felkattyog a kultúrpalotába, hogy mutassa meg neki az igazgató úr a „lepkény gyűjteményt”, mert meg akar győződni róla, hogy van-e itt olyan „emerikai” lepkény, akinek a szárnya nemzeti színű. És mikor az igazgató úr mindeneket kielégített, akkor előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VIII. fizetési osztályú szinekurát, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában, minthogy regényt ír vagy olvas.

Móra Ferenc levelezései a Herman Ottó Múzeum gyűjteményében

Egyszer nagy gondot szerzett magának a mi múzeumunk révén is. Van itt egy rejtélyes őskori tárgy, amit mutattunk mi annak idején az égvilágon minden régésznek, senki sem tudta, mi lehetett. Három csücsökben végződő, belül üres agyagkúp, benne fülszerű fogóval. Egyik oldala kívül sokszori égés, parásztűz nyomaival. Tűzhelynél használhatták, talán edénytartó vagy valami szertartási, kultikus tárgy volt. Már 1905-ben, mikor először volt itt, megakadt rajta a szeme. Azóta amikor csak itt volt, mindig megnézte. El nem felejtette, sőt odahaza is gondolhatott rá, mert újabbi jövetelekor örömmel jelezte, hogy hol egy német, hol egy angol szakmunkában látta, hogy az afrikai népek készítenek ilyenfélét. A következő évben, mikor belépett a terembe, rögtön kijelentette, hogy mégsem az az a tárgy, de majd még kikutatja. Az áldott jó lélek magára vette a mi gondunkat: mi lehetett ez a tárgy? Hiszem, hogy ha életben marad, talán meg is fejti a rejtélyes régiség rendeltetésének kérdését. – Ha életben marad! Hogy szórta volna még reánk meleg baráti szívvel, áldott tiszta lélekkel tudásának, szeretetének humorának minden kincsét!

Tímár György: Nehéz nyelv a magyar. Előadja: Brachfeld Siegfried (1970-es évek)

Ahogy a külföldiek hallják a magyar nyelvet. Részlet a Funebrák c. cseh filmből (1932)

Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk. Előadja Sinkovits Imre (Humorfesztivál 1987.)

Összeállította: Békési Gábor